“A legtöbb dalunk akusztikus formában születik, és azt éreztük, úgy jönnének át a leghitelesebben, ha ezúttal így is maradnának.” – mondotta Robert DeLeo bőgős. Jól hangzik, és tényleg, mi baj történhet egy olyan zenekar esetében, aki az egyik valaha volt legtutibb MTV Unpluggedot gurította 1993-ban? Mégis mi baj történhet…?
A Stone Temple Pilots 1992-ben adta ki bemutatkozó anyagát Core címmel, s még így is csak a második grunge hullámon lovagoltak, ám nem lemaradva az elsőtől. Pillanatokon belül váltak valódi popsztárokká, azóta kult zenekarrá, emellett meg tudták mindezt fejelni egy Purple kiadvánnyal. Ami utána következett, az sajnos tragikus zenetörténelemmé válik még a mi életünkben, hiszen kizárólag énekes poszton játszódtak le változások a formáció 30 éves fennállása alatt, mégpedig megrendítő halálesetekkel kísérve. Scott Weiland frontembert nem csupán azért illik elismerni, mert már nincs köztünk. Az Őt követő Chester Benningtont, akinek féltett álma valósult meg a tagsággal, végképp nem kell bemutatnom. Kihívás lehetett Őket követni az X-Faktorból leakasztott Jeff Gutt számára.
Régóta tudható volt, hogy STP nyolcadik sorlemeze akusztikus lesz. Ez a hír még engem is, akinek ritkán van türelme az ilyen tökölős lírához, feszült várakozással töltött el. A küllem marhára megkapó. A borító hangulatot ömleszt, de ez seggpacsizós viszonyban sincs a tartalommal. A “perdida” szó spanyolul (mi a pélóért pont spanyolul?) veszteséget jelent. Azt hinnénk, ennek van valami mélysége, netalán az elesett bajtársakhoz köze. Spoiler: nem. Maga Gutt, a dalszövegíró nyilatkozta a következőket: “Nem ismertem Scottot, azonban 2000 óta ismertem Chestert. Úgyhogy van valamiféle megemlékezés róla az I Didn't Know the Time dalban, de valójában ez az egyetlen alkalom, az összes többi ex-csajokról és hasonlókról szól.” Senki ne értsen félre, nem elvárás tisztelegni minden áron, csupán szart sem kapunk a hangulatból, amit az artwork és a cím sugall. Ellenkezőleg, a szövegek egyenesen sablonosak, sekélyesek, elcsépeltek, nélkülözik a merengés bármily fokát. A Miles Away vokálja sikeresen fülbemászó lett, kár, hogy hazavágja a lalalázás egy suhintással. 
Marad hát a zene. Kizárólag vintage hangszerekkel dolgoztak a felvételek során. Található köztük szaxofon, fuvola, cselló, brácsa... anyámkínja. Ez mind király, sőt a rusztikus folk, country elemek is biztatóak. Végül az egész közönybe fullad. Nélkülöz mindenféle egyéniséget, karaktert, vagy atmoszférát. Utóbbiban az együttes különösen erős volt valaha. Nem az a nyűgöm, hogy nem STP jellegű, irányváltással is lehet mesterit alkotni, sőt. A haladás harsány híve vagyok! Meglepő módon néhányszor épp a fuvola ment meg egy-egy nótát a kínos érdektelenségtől, mondjuk a She’s My Queent.
Hogy valami pozitívumot is kiemeljek, fenomenális az Eric Kretz dobos Bomb Shelter nevű házi műhelyében készült stúdiómunka, hangzás terén mindenképpen. A lemez hangmérnöke újra Ryan Williams volt – vele vették fel DeLeóék a visszatérő 2018-as anyagot is. Gyönyörűen szól a Perdida, egyben ez a fenenagy csapda benne. Ettől tűnik valami szép, magasztos műnek, ezt elvéve felfénylik, hogy néhány kellemes zenei megoldástól eltekintve egy büdös semmi.
Érdemes lehet tudni, hogy a csapat tervezett egy akusztikus, különleges hangszeres turnét, régi dalok átgyúrásával egyetemben. Emigyen szóltak egy interjúban: “A katalógusunkban találhatók dalok, amiket sosem játszhattunk el élőben, mert nem voltunk hozzá elegen. Azt gondoltuk, miért ne adhatnánk elő párat, az új szerzeményekkel vegyítve és mulathatnánk egy nagyot.” És ki fog elmenni egy ilyen koncertre? Akik nem aludták ki magukat régóta?
Összegezve? Egy túlértékelt kliséhalmaz, méltatlan a Stone Temple Pilots múltjához. Hetek óta hallgatom a Perdidát a létező összes állapotomban, de azon kívül, hogy felkúr, semmit nem vált ki belőlem. Holott én vagyok az, aki még a Bring Me the Horizon amo albumában is kizárólag a jót nézte. Tényleg, sosem fikázok. Szóval könyörögve kérlek, cáfoljatok, érveljetek, vitatkozzatok velem, hátha megláthatok egy másik szemszöget.
