Amikor egy zenekar jó ügyért is harcol, azt érdemesnek tartom, hogy kiemeljük. A frissen alakult This Calling minden lemezéből, bevételéből jótékony célra is fordít egy bizonyos összeget, így alap, hogy górcső alá vesszük a srácokat, pláne, hogy régi arcok tűnnek fel benne.
A zenekart 2018-ban alapozta meg Fellegi Ádám, Bödecs András és Herczeg László. Senkinek nem kell bemutatni a három úriembert szerintem, aki egy kicsit is tisztában van a hazai színtérrel. A 2000-es évek meghatározó hazai zenekaraiban játszottak mind a hárman. Fellegi Ádám elmondása szerint lehet majd koncertekre is számítani, noha nem annyira, mint egy fullosan koncertező zenekar esetében. Azonban ezekre a bulikra még várni kell egy kicsit a logisztika miatt, ugyanis nem csak hárman fognak a színpadra állni. Hogy kit fognak még maguk mellé állítani az még rejtély, de nekem lenne pár tippem. Meglepne, ha a Szalkai Tibi pl. valahogy nem kerülne képbe, a hasonló muzsikáknál ő valahogy mindig előkerül.
Na, de akkor beszélgessünk a zenéről egy kicsit bővebben. Nem az én műfajom, elég távol áll tőlem. Így nem volt egyszerű dolgom. Többször is nekiestem a daloknak, hol kisebb, hol pedig nagyobb sikerrel. Végighallgatni egy huzamban az elejétől a végéig az albumot talán négyszer sikerült, de részletekben annál többször. Az album összesen tizenegy dalt tartalmaz, amik a srácok elmondása szerint a 80'-as 90'-es évek hardcore zenéin alapulnak. Mondhatjuk úgyis, hogy fejet hajtanak ezelőtt a korszak előtt. A dalok roppant gyorsak, rövidek és közben dallamosak. A lemez természetesen megjelenik fizikai hanghordozón is (vinyl fanok örülhetnek) itthon az AAA Project gondozásában, de külföld felé is nyitnak a srácok, ezen a vonalon a svéd Blackstar Foundation kiadó fog segíteni nekik.
A Methods Of Protest egy komoly bemutatkozó anyag. Attól függetlenül, hogy nem élem ezt a zenei közeget nem volt rossz hallgatni a lemezt. Megszínezte a munkában töltött óráimat. Engem a leginkább az Idoru, Ignite kettősre emlékeztet az anyag. Ez főleg a dallamos éneknek, refréneknek köszönhető. A nyitó Sheep-Shearing In The Downtown egy igazi old-school HC tétel, amit akár az Agnostic Front is írhatott volna, azonban Fellegi dobolását az első másodperctől kezdve felismeri az ember, ha hallgatott valaha is Newbornt vagy Bridge To Solace-t. Vannak olyan dolgok, amit az ember nem tud levetkőzni, és ezek ebben a majdnem két perces dalban meg is mutatkoznak, sőt megmutatják, hogy mire is számíthatunk a lemezen. Igazából az utolsó dal kivételével, mindegyik dal hasonló stílusban íródott, így egyértelmű, hogy a tempó le fog dönteni minket a lábunkról. Végig pörög a kettőnégy, a tuka-tuka, amire vagy ordítanak vagy pedig dallamos énekelnek, ahogy azt annak idején megszokhattuk ettől a műfajtól. Ki kell emelnem a Neihgbors-t, ami egy igazi arcletépős dal. Talán itt a legkirályabb az ordítás, érzed azt, hogy milyen mélyről, a gyomor legmélyebb bugyrából tör elő, amit aztán egy marha királyul megírt dallamos levezetés követ. Mindezt pedig két perc negyvenöt másodpercbe sűrítették bele a srácok. A lemez lendületét az ötödik dal, a Z Generation töri meg, ami egy igen jól összerakott gitárszólóval kezdődik. Mondhatni, hogy ez még egy lassabb szerzemény a lemezen. Sőt, ez a leghosszabb dal a lemezen, noha ez sem éri el a négy perces hosszúságot. Ebből is érződik, hogy tényleg egy nagyon pörgős anyagról van szó, nem csak az én szám jár. A Demons In The Darkness egy lyric videót is kapott, ebben a dalban vannak a kedvenc riffjeim, noha a dal közepén az "AWWWW" sikoltást kicsit feleslegesnek érzem. A dalok nagyon nagy többségére jellemző, hogy szerepet kap bennük a csordavokál, ezzel is erősítve az old school hc hangulatot. A lemez utolsó dala nyerte el azonban a legjobban a tetszésemet. A 20 Graves a legösszetettebb dal a lemezen, a legtöbb stílusjegyet ebben a dalban fedezhetjük fel. Egészen a kiállós dobig, amikor csak a ride bell szólal meg egy kegyetlen gyors pergetés után, majd jön a kiállót-cin fogós rész, és átcsap egy olyan teátrális részbe az egész dal, hogy az valami hihetetlen király. A dal végét akár a Behemoth is írhatta volna, azzal a különbséggel, hogy ez kib@szott jóra sikeredett! Ha ilyen lenne a lemez végig, akkor nem lenne kérdés, hogy szarrá hallgatnám.
Béke, Szeretet, Metal
