Nagy dolgokat hangoztatott Frankie Palmeri a lemez kiadása előtt: már nem érzi azt, hogy ki tudna állni az előző albumok anyagáért, ha kellene. Gondolom itt a deathcore-ízű korábbi témákra utalt az énekes. Ez általában egy dolgot szokott jelenteni: a következő lemezén, akármilyen necces is tud lenni egy ilyen döntés, újra fogja definiálni magát a csapat. Nos, hogy ez megtörtént-e, nem feltétlen vagyok benne biztos, de az igaz, hogy a Hindsight máshogy dühbomba, mint az elődjei. És nem vagyok biztos benne, hogy a jó értelemben...
Az Emmure egy időben relatív sokat pörgött nálam, igaz, akkor sem mondtam volna azt, hogy akkora hű, de nagy rajongó lettem volna. Voltak dalok, amik (nagyon!) betaláltak, de olyan is akadt szép számmal, ami úgy húzott el mellettem, mintha nem is lett volna... Utólag átgondolva talán még teljes lemezek is. Viszont hogy, hogy nem, megint megtalált magának a csapat zenéje, "jobb híján" a lemezről való "jólmegmondás" is rám maradt, így nekiültem, hogy összebratyizzak a deathcore Limp Bizkitjének új anyagával.
Lehet, hogy nem a 'Bizkit párhuzam a leghelytállóbb az Emmure-ra, de azért be kell vallani, van némi analógia közöttük és a Durst-művek között: van egy nagyszájú frontemberük, aki úgy irányítja a csapatot, ahogy szeretné. Ez a tenyérbemászó kinézetű arc, ha megszólal, nagyon sokakat magára tud haragítani. Olyan stílusban alkotnak, amit fura módon főleg a metalon belül köpnek... Nem sorolnám tovább, de értitek, miért is alkalmazom sokat ezt a titulust a csapatra (még akkor is, ha a piros satyis brigád zenészei azért jóval ügyesebb, iskolázottabb témákat tudnak leszállítani).
Azért az tiszta ügy, hogy ha olyan zenét keresünk, amiből szakad az adrenalin, akkor az Emmure elég jó esélyekkel indul. Nem a legbonyolultabb zene az, amit a megint stabilizálódó felállású csapat játszik, de annál hatásosabb, ha olyan pillanatban, vagy helyzetben kap el (mondjuk gyúrás közben). Elég csak berakni nagy hangerőn valamelyik albumukat és máris jön az energia, lehet dózerolni, ami az utunkba kerül! Legalábbis eddig így vallottam. A Hindsight viszont a jobb pillanatok ellenére is egy eléggé se íze, se bűze album lett.
Sokan tudják már, de azért leírom: senki ne keressen egy Emmure-lemezen nagy megfejtéseket, ezen a fél órányi anyagon két, azaz két dal éri el a három perces dalhosszt. A minden eddiginél több nu metal íz mellett (igen, néha mintha maga Fred Durst, vagy Jonathan Davis lenne a mikrofon mögött) a pincét is kikotró mélységben dübörög a gitár (naná, kilenc húr már eléggé meg tud zörrenni, de minek ez ehhez a zenéhez?), viszont vagy nekem nem tűnt fel eddig, hogy ilyen mértékben lenne, vagy tényleg most szaladt meg ennyire, de az elektronika is igen nagy szeletét teszi ki a nyúlfarknyi számoknak. És megérkeztünk a Hindsight másik gyengeségéhez, ez pedig a nyúlfarknyi számhossz. Egyik dal sem tart sehová, csak oda van b*szva pár riff, aztán örülj, Gedeon! Lehet, kicsit kevésbé kemény csávós hozzáállással többet is ki lehetett volna hozni ezekből a dalokból. De az meg már túl művészkedős lett volna?
A számok, hiába a vakolatot leszakító hangzás, félkésznek hatnak, emiatt pedig kevés az igazán kiugró pillanat: az első két-három szám után talán a Pan, a Cheetah Man, meg a záró Uncontrollable Descent az, ami még valamennyire jellegzetesebb témákat tud szállítani, ami igen kevéske és igen sovány arány. Az egész Hindsight nem más, mint egy mocskos nagy monolit, ezúttal nem a jó értelemben. Egymás után jönnek a sárga földig lehúzott riffek, semmi magas, csak a röfi. Egy ideig ez még poén, de utána inkább fárasztó, hogy nem nagyon tudnak/akarnak elszökni az alsó két-három bund környékéről. Igen, tudom, sosem voltak nagy újítók, ahogy sosem voltak nagy zenészek sem a csapatban, de ha már ott van a lehetőség a számokban, legalább megpróbálták volna kihozni azokat. Ha már akkora újradefiniálás van.
Maradjunk annyiban, hogy akárhogy szeretnének kiugrani belőle, az Emmure továbbra is megmarad a szűk rajongóréteg zenéjének. Hiába a pluszban beszállított nu metalos és elektronikus ötletkupac, a Hindsight ugyanúgy ízetlen energiabomba marad, mint az elődjeinek nagy része. Pedig a lehetőség ott lett volna a számokban, csak kár, hogy nem akartak eleget agyalni rajtuk... Meg hogy féltek kimerészkedni az alsó bundok hívogató mocsarából.
