1997-et írtunk. A Hammerfall megnyert egy tehetségkutatót, lemezszerződést kapott, és megjelent a Glory To The Brave. A svédek bemutatkozása sikeres lett (megérdemelten), de ennél több is történt: a dallamos metal egyik napról a másikra nemhogy ciki nem volt többé, de újra divatba jött, legalábbis Európában.
A kiadók elkezdték vadászni a hasonszőrű bandákat, és aki meg tudta számolni, hány húr van a gitáron, vagy el tudta énekelni röhögés nélkül a fire-higher-desire rímeket, könnyen egy stúdióban találhatta magát. Gyorsan kifejlődött a műfaj új első- és másodvonala, és bár a Primal Fear frissen alakult, mégis rutinos zenészekből állt össze, így nem volt kérdés, hogy ők az első osztályra kaptak jegyet. Ralf Scheepers a Gamma Ray első 3 lemezén énekelt korábban (és kis híján a Judas Priest-ben is), a hangszeres szekciót pedig a Sinner zenekar tagjaiból toborozták.
Ugrunk 2020-ra, amikor is a Primal Fear már a tizenharmadik albumán dolgozik. Ezt nevezem munkamorálnak, átlagosan alig kétéves szüneteket tartanak a lemezek között! Írásunk tárgya, a Metal Commando július végén jött ki, természetesen egy kis előzetes promóció meg egy-két elpottyantott videó után.
Rövid bevezetőt követően vastag, karcos riffel indul az I Am Alive, ami a keményebb vonalat képviseli. Ralf már az első refrénben szirénázik egyet, a másodikban pedig egy még nagyobbat. Semmit nem kopott a hangja – vagy ennyit fejlődött a stúdiótechnika, hehe. Az új dobos, Michael Ehré is jelzi, hogy nemcsak a próbaidőt szeretné kitölteni, de a jövő évi bónuszt is felvenné majd. Nagyon rendben van ez a dal, a refrénje elsőre a fülbe ragad, tökéletes kezdés. Ha újra koncertezni fognak, minden bizonnyal ez lesz a kezdőnóta; a rockerek nem győznek majd szaladni a büféből meg a pólóárustól.
A második tétel (Along Came The Devil) egy AC/DC jellegű riffel kezd, majd Ralf teszi helyre a dolgot egy olyan magassal, hogy egyből megértjük: itt most a Judas Priest munkássága előtt tisztelegnek. De még hogyan: hibátlan középtempós dal tökéletesen felépítve, tanítani lehetne. Akik figyeltek, már ismerhették korábbról, az első előzetes videóból. A gitárszóló is veretes, eddig kettőből kettő. Itt kell bevallanom, hogy a Primal Fear pár éve lekerült a radaromról, de most eldöntöttem, hogy pótolom az elmaradást.
A hagyományosan felépített albumokon sokszor a harmadik a „fontos dal.” Itt a Halo tölti be ezt a szerepet, egy germánmetálos, kétlábdobos suhanás, olyan harmóniákkal, amiket csak európai zenészek tudnak. A legszebb Helloween, Gamma Ray emlékeket idézik fel vele. És még tudják fokozni a Weisswurst-pusztítók: a Hear Me Calling egy kicsit lassabb, de határozottan nem lírai darab, olyan refrénnel, amit már a második versszak után együtt éneklünk Ralffal. Ha már Ralf: itt melegebb, barátságosabb tónusban énekel, lassan bontakozik ki a verze, majd a refrénben hasonló dallamot hoz csak más hangszínnel. A betyárját! – mondaná Vitray Tamás, ha hallgatna power metált. Nekem most ez a kedvencem, és a zenekar is büszke rá, mert a lemez kiadásának napján videót is mellékeltek ehhez a dalhoz. Meg is mutatjuk:
A „best of Euro-metal” album egy Accept utánérzéssel folytatódik (The Lost & The Forgotten), de nem haragszunk érte, mert amíg az Accept nagyzenekaros bohóckodással húzza az időt, ez egy bitang erős darab lett. A képzeletbeli A-oldalt a My Name Is Fear zárja, egy gyorsabb, zakatolós dal, azt hiszem, az ilyet hívják metál himnusznak. Remek koncertnóta lesz, csak arra kell majd figyelni, ha a bal kezünkben van a sör, akkor a jobb öklünket rázzuk, különben minden tiszta ragacs lesz. Megszületett volna az év lemeze? Nos, ha itt abbahagyják, akkor igen.
De nem hagyták abba, egy ilyen szorgos csapat nem fog félórás lemezt kiadni. Jön a kötelező lassú (I Will Be Gone), és itt nemcsak a lemez lendülete törik meg, hanem valami bennem is. Csak arra tudok gondolni, hogy ez nem szívből jött, hanem kellett egy ilyen is: jól van, akkor írunk akusztikus számot. Nem ANNYIRA rossz, de nem is jó, Ralf hangján pedig olyan sok az effekt, hogy még Sharon Osbourne is küldött egy pendrive-ot, készülve Apu következő lemezére. Jesszusom, még cselló is van benne – hagyjuk is. Itt sorakozik még további három felejthető dal, az egyikben még az Iron Maiden klasszikus Wasted Years riffjét is sikerült megidézni, ejnye! Hangsúlyozom, ezek sem rosszak, csak olyan „zörögjön valami a háttérben” jellegűek. De mindez semmi ahhoz képest, ami az utolsó dalban vár ránk! Készen álltok?
13 percnél is hosszabb az Infinity – milyen találó cím. Direkt utánanéztem, ilyen hosszú daluk még nem volt, nincs hagyománya a zenekarnál, és ha jót akarnak, nem is honosítják meg. Attól, hogy egymás után dobálunk különböző elemeket, még nem lesz monumentális vagy epikus dal, vagy hogy hívják ezeket. Harangozás és vihar hangjai a bevezetőben, közhelyes szövegek, a közepén valami oda nem illő rész, végül elhalkuló zongorás-vonós outro. Ugye 2020-ban már senki nem esik hanyatt attól, hogy ilyen van egy metal lemezen? Ha fél percet kibírunk belőle, úgy lesz a legjobb mindenkinek, a Spotify már fizetett, mi pedig ugorhatunk vissza a lemez elejére, ott van a jóság. Élőben jó eséllyel nem vezetik majd elő, mert akkor mindenkinek egyszerre kell majd pisilni menni, és sorbanállás lesz.
Vegyes érzések vannak bennem a Metal Commando kapcsán. Az egész lemezből sugárzik az akarat, a gondosság; beletették a munkát, semmi alibizés. Ralf a lelkét kiénekli abba a borzalmas mikrofonjába, minden dalban rendes gitárszólót hallhatunk, Michael Ehré dobost pedig már méltattuk. Ízlésesen, dinamikusan játszik, sok kétlábdobbal, díszítéssel, mégsem üti szét a dalokat. Ugyanakkor: kicsit sokszor idéznek meg más bandákat, a cím, néhány szöveg és a borító pedig még tőlük is ciki. De az első hat nóta meg olyan erős csomagot alkot, amilyet rég hallottunk.
Értékeljünk ezek tükrében! Mutatva a pozitív hozzáállást, maximális pontszámról indulunk. Szeretem a klasszikus metalt, Ralf egy rokonszenves figura, a hangja élvonalbeli. A lemez első feléért jár az ökölpacsi, de a 13 perces zárótételre nincs mentség, azért levonunk fél pontot. További felet az össze-vissza hangzásért, és még felet az eredetiség hiányáért. „Én adok nekik plusz fél pontot, jók ezek a dalok!” – szólt hozzá a feleségem, aki az erkélyről hallgatta Baden-Württemberg metál kommandóját. Akkor így ez egy négyes, kis jóindulattal.
Végül azt mondom, becsüljük meg ezt a lemezt, és általában a Primal Fear munkásságát! A dallamos metal (vagy power metal ahogy egy ideje hívják) már bő 20 éve népszerű, hol megérdemelten, hol kevésbé. A műfaj zászlóvivői (Hammerfall) most épp egy gyengébb lemezt adtak ki, de lesz az majd jobb is. A német kollégák azonban látványosan üresbe kapcsoltak: az Accept leginkább a folyamatos tagcserék meg a szimfonikus izé miatt kerül be a hírekbe, egyik sem jelent sok jót. Az Edguy és a Gamma Ray bizonytalan ideig pihenőn vannak, a főnökök egyéb elfoglaltságai miatt (=pénzkeresés). A Helloween vagy 15 éve elhatározta, hogy már csak gyerekdalokat hajlandó írni ovisoknak, a Running Wild pedig inkább a nosztalgiára épít. Ebben a mezőnyben bizony a Primal Fear az egyik legerősebb, a Metal Commando pedig az év egyik fontos kiadványa. Legalábbis az első fele.
