1997-et írtunk. A Hammerfall megnyert egy tehetségkutatót, lemezszerződést kapott, és megjelent a Glory To The Brave. A svédek bemutatkozása sikeres lett (megérdemelten), de ennél több is történt: a dallamos metal egyik napról a másikra nemhogy ciki nem volt többé, de újra divatba jött, legalábbis Európában.

Köszönet az AFM kiadónak (és még néhánynak), amiért megjelenés előtt elküldi nekünk üdvöskéinek anyagát, így már a „gyermek” megszületésének pillanatában közölhetjük a kedves olvasóinkkal „diagnózisunkat”!

Nos, így hirtelenjében, és a szabad asszociáció jegyében a Sinner One Bullet Left albumáról kedvenc mondásom ugrik be: „a pozitív gondolkodás nem biztos, hogy segít rajtad, de elég sok embert bosszant ahhoz, hogy érdemes legyen foglalkozni vele”. A One Bullet Left nem biztos, hogy a kedvenc albumod lesz, de remekül felbosszanthatsz vele néhány körülötted élőt. Például pláza-cica típusú barátnőd hepciáskodva távozik lakásodból, kifejtvén, hogy aki ilyen „erőszakos” zenét hallgat, az biztos erőszakos ember, okoskodó barátod – aki a Pink Floyd The Wall-ját is csupán akkor hallgatja, ha röhögni támad kedve – pedig megmagyarázza, hogy primitív vagy amiért ilyen primitív zenét hallgatsz. És a szomszéd, kinek macskája lábtörlőd elé hugyozott, szintén megőrül a „kettő-négytől”.