A Hunter Gatherer az első olyan Avatar-lemez, amit ténylegesen vártam már. Mivel elég későn, az előző albummal, az Avatar Countryval szálltam be a buliba, így volt mit pótolni és mivel mind a (minden értelemben) királyságos, mind az előző korongok tetszettek, nem is beszélve az A38-as koncertről, így már az első előzetes számnál beindul a nyálcsorgatás… És most, hogy levadászták, begyűjtögették minden figyelmemet, örömmel pattintottam be a korongot a lejátszóba!
Miért is jött ez a kései ismeretség? Elsősorban azért, mert hiába oda-vissza kerülgetett engem a csapat zenéje Johannes arcfestése és már a fotókról is lejövő ikonikus vigyora miatt csak egy bolondos zenekarnak gondoltam őket, ne adj isten sokadik északi metal zenekarnak, így az esély valahogy mindig elmaradt… Milyen rosszul gondoltam, nemde? Persze most már bánom, hogy nem korábban adtam meg magam nekik, de ha már így jártam, irány a jövő és a gyorstalpalóból kialakult rajongás!
A Hunter Gathererre az volt az koncepció, hogy végre nincs koncepció, azaz nincs semmi szándékos kapocs a dalok között, csak jönnek a témák, amit igazából én üdvözölendőnek tartok minden olyan esetben, amikor egy jól sikerült elődöt kell felülmúlni. Ez pedig, mint tudjuk, jelen esetben az utolsó ízéig kifacsart (klipek, turné, rajongói adakozásból készült mozifilm) Avatar Country volt. És hogy őszinte legyek, ez a megkönnyebbülés, mármint hogy egyrészt kiléptek az album köréből, valamint, hogy nem összefüggő sztoriban kell gondolkodniuk, érződik is a számokon. Szállnak a riffek, mint a pofonok, a dallamok is ragadnak, mint mindig, itt tényleg el lehet sütni, hogy a keményebb részek keményebbek, a dallamosak pedig még dallamosabbak lettek!
Hogy őszinte legyek, az előzetesben kiadott Silence In The Age Of Apes és Colossus nem igazán akartak elsőre bekattanni, de ahogy hallgattam őket, úgy értek be, valahogy megtalálták a helyüket az album egészében, meg a fejemben is. És igen, a svédek megint egy nagyon jó lemezt préseltek plasztikba! Nem, véletlenül sem mondanám, hogy tökéletes, ahogy valamiért egyik CD-jükre sem tudom sajnos elmondani, de ezt csak azért, mert mindig akad egy-két szám, ami hogy, hogy nem, de a töltelék ízét kelti a számban. Itt is van ilyen, de mint ahogy eddig is, jó sokáig kell várni vele. Addig pedig tényleg mindent learatnak az agyról, amit csak lehet!
És persze nem is ők lennének, ha a Los Angelesben rögzített anyagon nem trollkodtak volna egy hatalmasat! Mit csinál az első zenekar, ha beugrik hozzájuk Corey Taylor? Befogják énekelni, nem? Nos, az Avatar nem játszotta be ezt az egyértelmű kártyát, de a nagyszájú énekes így is megjelenik a lemezen: az ő hősies feladata az A Secret Door elején lévő füttytéma leszállítása volt. Ilyen csapatot, de komolyan, haha. Nem mellesleg ebben a számban jön a Hunter Gatherer egyik legerősebb refrénje is a sok közül, érdemes figyelni rá!
De ha már szóba került, leírom, egészen a Childig kell előre szaladni, hogy én gyenge pillanatokat találjak. Ez az a szám, ami valamiért nem akart nekem sokadjára sem beütni, hiába a málházós főriff, meg a heroikus refrén, ami külön-külön is erős lenne, nem csak együtt. De őszintén? Ha olyan pillanatom van, akkor meg lehet, hogy meglesz az a plusz pici kattanás és be fog érni, fene tudja… De itt is már túl vagyunk a CD felén, ha nem is megbocsátható, de elnézhető, hogy befut egy ilyen téma.
És miért csak annyi pontot adok rá, amennyit? Mert valahogy az Avatar Country után kicsit változatosabb, netán kicsit progosabb, összetettebb albumot vártam volna. Tudom, az Avatar sosem a bonyolult témák halmozásáról volt híres, de a fejemben mégis úgy született meg látatlanban a lemez előképe. Viszont ennek ellenére is úgy érzem, egy teljesen felszabadult, tehermentes korongot rakott össze az ötös, ami miatt semmi okuk szégyenkezni. Én sem tenném…!
