Az össznépi slágerré vált Heat Waves után adja, adta magát a kérdés, hogy a brit indie pop/rock aktuális szenzációjaként számon tartott négyes az aktuális lemezével merre indul tovább. Dave Bayley és gyerekkori haverjai a saját pályájukon most valahol ott tartanak, ahol a Coldplay járt úgy húsz évvel ezelőtt.
Az oxfordiak már a globális mainstream kapuján belül is megvetették a lábukat, de még nem váltak a kifejezés rossz értelmében vett galaktikus popsztárokká. A soron következő hónapok pedig majd eldöntik, hogy hosszabb távon melyik polc lesz a zenekar feltalálási helye. A július közepén érkezett I Love You So F***ing Much mindenesetre tudatos és kellően hosszúra nyújtott felvezető kampányt kapott, az előzetes kislemezek mellett „analóg” és digitális poszterekkel is generálva a hírverést. Meglepő vagy sem, de közvetve épp a Heat Waves sikere, annak a zenekarra és magára Bayley-re gyakorolt hatása inspirálta az új dalokat.
Az I Love You So F***ing Much szerencsére mégsem lett egy ex-rockzenész érzelgős elmélkedése, hanem megmaradt egy céltudatos dalszerző soron következő lemezének. Amúgy már a negyedik a sorban. Bayley nem esett túlzásokba, nem akarta megfejteni önmagát, számszakilag maradt az évtizedek óta bevált sablonnál, tíz dal, negyven percben. De zenei téren sem akart kibújni a bőréből. A nyitó Show Pony akár az – eddigi – utolsó Linkin Park lemezre is felférhetne, a maga popos lüktetésével és az ahhoz passzított énekdallamaival. A lüktetés a Whatthehellishappening?-gel is folytatódik, de ez a gépies pulzálás már művészkedőbb fajta, inkább britpopos, mintsem mainstream popos. Hallottunk már ilyet a Coldplay-től, meg mondjuk az Arcade Fire-től, fogunk is még sokaktól. Ezen a lemezen is akad hasonló, példának okáért az On the Run, ha a korong vége felé keresgélünk.
A Glass Animals a zsánerhez a többszólamú vokálokkal teszi hozzá a magáét. A Creatures in Heaven nem véletlenül lett előzetes single, tipikus melankolikus, de a köznép által mégis nagy kanállal fogyasztható Bayley-darab. A művészibb vonal a magukhoz képest bátran kísérletező Wonderful Nothinggal érkezik. A Tear In Space (Airlock) tavasszal a másodikként kihozott kislemez volt - nagyjából ugyanaz mondható el róla, mint az áprilisban landolt Creatures in Heaven-ről, plusz egy karizmatikus intro, mely utóbb az egész dal szerkezetét meghatározza.
A rocktól pedig az I Can't Make You Fall in Love Again-nel sikerül a legtávolabb jutni, szerencsére még akad egy szűk visszaút. De közben itt van a karakteresebb, azonban még mindig full pop How I Learned to Love the Bomb is. A White Roses dallamvezetéséről ismét a már emlegetett Linkin Park korong megoldásai jutnak eszembe, a Lost in the Ocean képében pedig egy elmélkedős monológ is a kalapba került.
Az I Love You So F***ing Much egy okos, de okoskodástól mentes, a poppal esetenként túl bátran flörtölő indie rock lemez egy olyan, még mindig fiatal zenekartól, amelynek a neve tartósan is beragadhat a köztudatba.
