Van a telefonomban egy jegyzet, azokat a lemezmegjelenéseket írom bele, amik valamiért fontosak, vagy csak nem akarok róluk lemaradni. Októberre csak egy bejegyzés szerepel benne, az új Amaranthe album.
Hadd tegyem hozzá gyorsan, nem vagyok elvakult rajongó, de kedvelem őket, valamint a promóciós gőzhenger sikeresen hitette el velem, hogy fontos kiadvány érkezik. Egyszóval vártam a lemezt, és ha már én írhatom a recenziót róla, nemcsak alaposan rákészültem, hanem félredobtam a kecskevérben megforgatott klaviatúrát, és turbó fokozatra kapcsoltam a jóindulat-rakétákat. Az volt a prekoncepcióm, hogy a rokonszenves svéd-dán zenekar igazi áttörés előtt áll, és a lemezcím is azt sugallta, hogy ezúttal a „na majd most jól megmutatjuk” albumukat készítették el.
Ha esetleg nem ismernéd az Amaranthe-ot, egy kis gyorstalpaló: a hattagú zenekart Olof Mörck gitáros alapította 2008-ban, ő a fő zeneszerző is. Az első lemezük 2011-es, a mostani már a hatodik a sorban. A zenekar arca Elize Ryd énekesnő, ha szeretnél a tájékozottságoddal villogni, bedobhatod a következő sörözéskor, hogy a nevét rűd-nek kell ejteni. Rajta kívül még két úriember kap mikrofont a koncert előtt, egyikük a tiszta, a másik a hörgős énekért felel. A zenéjük nehezen sorolható be kategóriákba, ők maguk úgy definiálják, hogy dance rock egy kis death metálos, valamint modern, dallamos ízzel, a szövegekben pozitív üzenettel.
Ott tartottunk, hogy az előzetesek alaposan felcsigáztak. Már januárban megjelent az első fecske, turnépartnerük, a Sabaton egyik dalát, az 82nd All The Way-t dolgozták fel. Jól sikerült, amilyennek egy feldolgozásnak lennie kell: ráismerünk az eredetire, de ott vannak a saját ízek is. Ez végül nem került fel a lemezre, csak a spéci változatokra. Gyorsan követte a Do Or Die, ennek az adta az extra hírverést, hogy vendégként Angela Gossow szerepel benne, akit az Arch Enemyből ismerhetünk. (Nem a kékhajú, hanem a korábbi énekesnő.) Angela egy ideje nem szerepelt a rivaldafényben, de abban biztos vagyok, hogy a mai napig vasreszeléket szór a reggeli müzlijébe – nem semmi hang.
Közben zajlott a Sabaton turné, ahol ők voltak az előzenekar. Volt szerencsém látni őket, tisztességgel helytálltak, biztosan szereztek új követőket, és nem csak Elize Instagramjára gondolok. A következő dal, amit nyár elején dobtak az éhes rajongók elé, a Viral volt, és ha azt sejtjük, hogy a világjárványról szól, nem tévedünk. A Viral megjelenésekor már szó esett a készülő új lemezről, és be is töltötte a kedvcsináló szerepét: hamisítatlan Amaranthe himnusz, azonnal rögzülő dallammal, az ilyenekért szeretjük őket.
De hol van még az október, az érdeklődést fenn kell tartani, jött is a következő dal, a Strong. Ez egy nagyívű szerzemény, valamelyest hasonlít is a régebbi Amaranthine-re, csak nem olyan erős. (Érted, Strong…) Itt a nagy dobás megint egy vendégénekesnő, Noora Louhimo a Battle Beast-ből. Valaki mondja meg nekem, erre mi szükség van egy olyan bandában, amelyiknek már eleve három énekese van, konkrétan a zenekar fele énekes? Noora hangja nem kellemes, ő maga nem szép (bocsi), különösen ha indián törzsfőnöknek sminkelik. Tudom, kereszt-promózni kell egymást, majd biztos Elize is dalol egyet a következő Battle Beast lemezen, de ez akkor is felesleges trükk volt.
Már elkezdtek sárgulni a falevelek, amikor megjelent a következő daluk, az Archangel. Az előző „botlás” után visszatértek ahhoz, amihez nagyon értenek: lakossági tuc-tuc metál, extra adag dallammal. Az Archangel sodor magával kegyelmet nem ismerve, a klipben csak úgy repkednek a lángnyelvek, működik a csomag. Jó lesz, jó lesz, de mikor jön már a lemez?
És végre eljött október eleje, megjelent az utolsó „kislemez” – és videó – Fearless címmel, egyúttal maga az album is. A Fearless dallal bedobták a piros hetest a kártyaasztalra, megszületett a definitív Amaranthe sláger. Ha valaki még nem hallott a zenekarról, ezt a dalt mutassuk meg neki, és máris szereztünk egy új rajongót. Ha már kvázi popzenét játszanak, akkor pont ilyen dallamokat kell írni: jó hallgatni, könnyen megragad, mindemellé társul egy határozottan pozitív hangulat is. Sokan elmondták már, hogy egy normális világban ilyesminek kéne szólni a rádióban – apropó, hallgat még valaki rádiót egyáltalán?
Nem tudom, észrevettétek-e, eddig összesen 6 dalról esett szó. Egyfelől, fél évig forgott a zenekar neve, a lemez híre sokakhoz eljutott, a mindenható algoritmusok pedig tették a dolgukat és pörgették a klipeket meg az empéhármakat. Másfelől, a fél lemezt eldurrogtatták előre, és mivel jó érzékkel választották ki a legütőképesebb dalokat, sajnos nem maradt több puskapor, elmaradt a nagy durranás. (Azt hiszem, ezt a haditechnikai metaforát most elengedjük.) A másik hat dal között már hiába keresünk emlékezeteset, négy napja csak ezt hallgatom oda-vissza, de egyetlen dallamfoszlány sem maradt meg. Van még egy másik monumentálisnak szánt dal (Crystalline), de nekem kevés, hogy Elize-nek szép a hangja. Az abszolút mélypont pedig a Boom!, ebben hörögve rappelnek, ami pont olyan, amilyennek hangzik, ezt már rendszeresen ugratom. Mit gondoltak, egy dal erejéig ők lesznek a Slipknot light?
Úgy gondolom, a Nuclear Blast kiadó munkatársainak nem szükséges elmagyarázni, mi fán terem a metálmarketing 2020-ban. Ők megtettek mindent, hogy felvezessék a lemezt: forgattak 6(!!!) videóklipet, vettek nekik címlapot a magazinokban, benyomták őket a playlistekre. Ha majd megint lesznek fesztiválok, valószínűleg nem délután kettőkor léptetik fel őket. Az a gond, hogy a zenekar csak félig csinálta meg a házi feladatot, és nem írt 12 jó dalt, csak hatot. Aki szorgalmasan végighallgatta a felvezetőket, koppanni fog a teljes lemez hallatán.
Akkor most meglesz az áttörés? Erre kétféle válasz adható, persze mindkettő csak találgatás részemről. Ami a népszerűséget illeti, szerintem igen. Az énekesnős metál virágzik, és Elize az egyik leginkább szerethető karakter. Vicces, közvetlen, egyáltalán nem dívás, érzi a közösségi médiát is. Az Amaranthe lehet az új Nightwish, belépő a fiataloknak a keményebb zenék világába, a heavy metal Dúzsi rozéja. A zenéjük meglehetősen egyedi, a 3+3 felállás különleges, és a kiadó nyomni fogja, abban biztosak lehetünk.
Na és zeneileg? Arra még várnunk kell. A Manifest egy jól megszólaló, változatos lemez lett, de tele van fillerekkel, és nem kínál többet, mint az elődei, hiába a meghívott sztárvendégek. Annyira akartam, hogy ez a lemez nagyot szóljon, de kicsit becsapva érzem magam. Nem mondom, hogy a király meztelen, de kiderült, hogy a sarki turkálóból öltözködik. Az új Amaranthe album nem lesz ott az év végi toplistámon, de továbbra is követem a pályájukat, drukkolok nekik, és megígérhetem, ha jön a következő lemez, annak a megjelenését is felírom a telefonomba.
