Hosszú felvezetés, majd többszöri halasztás után végre megjelent az Accept tizenhatodik lemeze, de ha csak az újrakezdés óta számoljuk, már úgy is az ötödik. Wolf Hoffmann gitáros-törzsfőnök közben betöltötte a hatvanat, na nem mintha meglátszana rajta – szerintem hordószám tárazott be valami csodaszérumból. És bár az Accept ritkán lő kapufát, azért voltak gyanús előjelek is, nem csak bíztatóak…

Kezdjük a legfontosabbal: Peter Baltes basszusgitáros, aki a klasszikus felállás tagja volt, több, mint négy évtized után kilépett. Az okokról nem nagyon beszéltek, mindenesetre hamar kikötött a nagy rivális Udo mellett, ahol már három volt acceptes zenél. Volt több nagyzenekaros koncertjük is, amiről ha hallok, mindig fejcsóválásra késztet. Nem azért, mert már lassan kimegy a divatból az ilyesmi (legalábbis remélem), hanem mert sokszor időhúzásnak, űrkitöltőnek használják. Pont az Accept ne vakítson már néhány csellóval meg hegedűvel, ha kérhetem.

Aztán jöttek az interjúk. Az új lemezt beharangozandó (szép kis szó, mi?) Wolf számtalan interjút adott, amit a metal sajtó szorgalmasan szemlézett. A tagcserékről persze nemigen esett szó, valahogy az új dalokról sem túl sok, ellenben sok más csacsiságról igen. Hadd idézzek párat ezek közül! Wolf elmondta, hogy szerinte ők voltak az első német metálzenekar. Ezt fel is kapta az internet, később pontosította is, hogy nem úgy, nem azt, satöbbi. Egy másik alkalommal arról beszélt, hogy az Accept milyen klassz bandanév, mert igazán metál, és nem olyan béna, mint például a Def Leppard. Aztán visszaemlékezett a korai időkre, amikor a Scorpions-szal rivalizáltak, és milyen rosszul esett neki, hogy a Scorpions nem vett róluk tudomást. Végül elmesélte, hogy Mark Tornillo énekessel nem igazán barátok, és talán nem is lesznek. Jól együtt tudnak dolgozni a dalokon, de semmi több, még a politikai nézeteik sem egyeznek. (Ez mondjuk pont nem érdekelt volna.)

Mi a baj ezekkel? Hát csak joga van elmesélni a régi sztorikat, nem? Nyilván igen, de ezek mind olcsó, kattintásvadász témák, és elvonják a figyelmet a lényegről. Aki épp most készítette el a legtutibb lemezt, annak nincs szüksége ilyesmire. Hagyjuk meg ezt Dee Snider-nek, akinek másfél slágere volt egész életében, vagy Sebastian Bach-nak, aki 25 éve semmi érdemlegeset nem csinált. Leszámítva, hogy hetente beszól valakinek a Twitteren, hogy pörögjön a neve. Nem örülnék, ha Wolfból is a rockzene újabb trashcelebje lenne, ő magasabb polcon van a szememben. Azt bezzeg csak némi kutakodás után tudtam meg, hogy az új bőgős, Martin Motnik részt vett a dalszerzésben is, több dalt és szöveget is beadott a közösbe.

Ilyen drámai felvezetés után illik, hogy jöjjön a feloldás: nos, a Too Mean To Die végül nem lett rossz lemez. Sőt, szerintem jobban sikerült, mint három évvel ezelőtti elődje. De kezdjük az elején! A Zombie Apocalypse dalt már ellőtték előzetesként, egy meglehetősen szimpla animáció kíséretében. Tradicionális Accept bomba, ami egy rövid intrót követően rendesen odacsap a lovak közé. Gazdagon hangszerelték, a gitárszóló különösen emlékezetes, ehhez Wolfnak mindig különleges érzéke volt. Itt konstatáljuk, hogy Andy Sneap producer ismét remek munkát végzett. Ha valakinek nem ismerős a neve: ő bábáskodott az utóbbi évek Accept, Judas Priest, Fear Factory és Testament lemezein (többek közt), és ő helyettesítette Glenn Tipton gitárost a Priest legutóbbi turnéin.

A következő dal a címadó; szintén megmutatták már korábban, látványos dalszöveges videó formájában. Folytatja a nyitódal lendületét, és bár sokat nem tesz az életműhöz, pontosan illeszkedik bele. Nem kevés munka és tehetség van ám abban, ha egy zenekarnak ennyire markáns, azonnal felismerhető világa van – akár még egy énekescsere után is. Aztán jönnek sorban a teuton fémöntvények, hol egy középtempós, hol egy gyorsabb, de valahogy nem hagynak mély nyomot a hallgatóban.

A The Undertaker a kivétel, ami szerintem nemcsak a lemez, de az újkori Accept legerősebb dala lett. Nem tipikus germánmetál, de nagyon erős atmoszférája van, és olyan dallama, ami azonnal megtapad a fülünkben. Van egy kellemesen ódon hangulata, szinte érezzük a nagyiszekrény-szagot lejátszás közben. Az már csak extra, hogy egy jópofa klipet is forgattak hozzá, az ilyesmit meg kell becsülni manapság. Amikor nemcsak lemezeladás nincs, de koncertek sem, egy ilyen videó nettó veszteség, mert a legnagyobb sztárokat leszámítva sosem jön vissza a forgatás költsége a Youtube lejátszásokból. Ajándék a hallgatóknak, köszönjük.

Ha nem teljes odaadással figyelünk, a lemez közepe úgy szalad át rajtunk, mint a duplahambi, amihez nemcsak a zérókólát, de a vaníliaturmixot is megrendeltük. De ügyesen szerkesztették, jól elosztva érkeznek a fénypontok. A The Best Is Yet To Come egy power lírai, ahol most először Mark tiszta hangon énekel, méghozzá jól. A Samson And Delilah a lemez végén egy instrumentális darab, amiben Wolf megcsillogtatja széles körű zenei tájékozottságát. Van benne minden, az elején közel-keleti dallamok, a közepén megidézi Dvořák Újvilág szimfóniáját. Én, a félművelt, először azt hittem, Star Wars zene, még szerencse, hogy háztáji gyermekem kisegített – az oktatás a legjobb befektetés, mindig ezt mondom.

Az első hallgatás konklúziója a következő: bomba kezdés, rohadt jó The Undertaker, valami lassú szám tiszta énekhanggal, zeneileg érdekes outro, sok zacc. De az első benyomás nem mindig pontos, indítsuk újra! Megállja a helyét a diaré-metafora, vagy vannak részletek, amik visszaköszönnek? Így telt a szombat délutánom, végül, ha jól emlékszem, öt-hat lejátszás után álltam neki a lemezismertetőnek.

Mi legyen a verdikt? Mire ment Wolf, az utolsó mohikán, az Accept örökségével? Ha félreteszem mind az előítéleteimet, mind a rajongásomat, és megpróbálok profiként viselkedni (muhaha), egy erős közepes jön ki az egyenlet végén. Nincs rossz dal a lemezen, fel sem merül, hogy bármikor ugratni kéne, de akárhányszor hallgatom, csak a The Undertaker alatt szalad mosolyra a szám. Közben több olyan dal is van, aminek a refrénje csupán annyi, hogy elvakkantják a címét, esetleg befoglalják egy egyszerű mondatba. Ne értsetek félre, Wolf nagyon jó dalszerző, hibátlanul összerakta ezeket a dalokat is. Tisztességes riffek, szólók mindenütt, a hangzás hibátlan, csak a lélek valahogy hiányzik belőle. Az Accept felső polcos, prémium cucc kéne hogy legyen, nem pedig „szóljon valami, amíg összerakom ezt az Excel-táblát” zene, és ez utoljára a Blood Of The Nations lemezen jött össze nekik. Ahogy fentebb is írtam, a Too Mean To Die nem lett rossz, de a saját honlapjukra szerényen kiírt „a metal legendáinak új mesterműve” sem igaz rá.