Azt mondják, egy zenekar életében a harmadik album a sorsfordító. Addigra kialakul a saját hangjuk és rajongói bázisuk, amire a jövőben építkezhetnek. A svéd Metalite most jutott el ehhez a vízválasztóhoz, és az A Virtual World minden eddigi albumuknál kiforrottabb. Mégsem vagyok maradéktalanul elégedett…
Ezek meg kiatökömök? – kérdezheti az egyszeri olvasó, némiképp joggal. A Metalite még nem járt Magyarországon, és egy rövid hírt leszámítva eddig mi sem foglalkoztunk velük. A csapat Svédországban alakult 2015-ben, és dallamos pop-rock-metált játszanak énekesnővel és sok elektronikával. Legjobb referenciapont az Amaranthe lehet, annyi különbséggel, hogy itt nincs férfivokál, se tiszta, se hörgős. Én a Youtube sötét tárnáiban botlottam beléjük, ott jött szembe az első slágerük (Afterlife), még a korábbi énekesnővel. A bájos Emma Bensing popzenei közegből érkezett, és olyan helyesen mozgott a többiek között, miközben a dal sem volt rossz. Aztán megtudtam, hogy már Erica Ohlsson a csapat frontasszonya, és a harmadik lemezükre készülnek. Felvettek egy remek Stratovarius feldolgozást is, a Hunting High and Low hangulatos klipjét meg is mutatjuk. Mondhatni, kellő jóindulattal vártam a lemez megjelenését, amit persze mai szokás szerint előzetes „kislemezek” és videók egész sorával vezettek fel.
Aztán amióta csak megjelent, valahogy nem tudtam, mit kezdjek vele. Voltak közben fontosabb lemezek is, de hiába szerelemprojekt, mindig csak halogattam, hogy foglalkozzak vele. Olyan benyomásom volt, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja, és ki akartam deríteni, hogy tényleg így van-e, vagy csak az év eleji lemezdömping miatt nem kapta meg a kellő figyelmet. De majd most!
Mindjárt a címadóval indítanak, az A Virtual World a zenekar eddigi legtempósabb dala. Géphang, samplerek, sok-sok elektronika után végre hallhatjuk Erica hangját is, már ami maradt belőle a világ összes effektjének bekapcsolása után. A szöveg arról szól, hogy egy virtuális világba belépve elmenekülhetünk a valóság és a gondok elől, és ott biztonságban lehetünk. Az nem derül ki, hogy ez jó vagy sem, de ha elolvassuk a következő, Cloud Connected szövegét is, akkor inkább nem. Az A Virtual World nem konceptalbum, mégis ez a toposz gyakran előkerül a többi dalban is. Többször lyukadnak ki oda, hogy a valódi világ helyett egy másikban lelünk békére, legyen az virtuális vagy mondjuk a világűr. Nem itt kapjuk meg a válaszokat életünk kérdéseire, de néha elég csak annyi, hogy túllendüljünk a „minden szar, mindenki (más) hülye” valóságán. Fontos, hogy az üzenet mindig pozitív, nem akarnak nyomasztani, inkább feltöltődést kínálni a hallgatónak. De függetlenül a szövegektől is, van egy fennköltebb, emelkedett atmoszférája a lemeznek.
Az A Virtual World első felében csak úgy sorakoznak a címadóhoz hasonló Metalite petárdák. A leginkább ragadós a Peacekeepers – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy életem párja valamelyik reggel ezt dúdolta a kávé mellé, pedig ő közel sem hallotta annyiszor, mint én. Nagy a kísértés, hogy a dal butuska refrénjét idecitáljam, de szegények már annyi oltást kaptak miatta, hogy visszafogom magam. Legyen elég annyi, hogy ezekre a szóvirágokra Joey DeMaio is elégedetten hümmögne.
Érdekes a dalok hangszerelése, főleg annak tükrében, hogy két gitáros is van a zenekarban, de billentyűs-sampleres nincs. Ehhez képest minden dalban fontos szerepet kap a szinti, miközben a gitárok valahol a háttérben maszatolnak. Néha van egy-egy villantós szóló, de riffekről, mint olyan, nem is érdemes beszélni.
A lemez fénypontja számomra a Beyond the Horizon, ebben érlelték össze a legfinomabb hozzávalókat. A főszerepet a billentyűs témák kapták, sodor a tempó, karakteres és magasztos a refrén, virtigli popmetal sláger. Az elején olyan töményen jön a tuc-tuc, hogy a vérmetálosok azt hiszik majd, rózsaszín vattacukrot dobtak a sörükbe, szóval csak óvatosan. Nekem még Blümchen munkássága is bevillant egy pillanatra, de a jegyzőkönyvből ezt majd kihagyjuk. A kitartóbbaknak bónusz cukiság, hogy Erica néha a horizon-t horájszön-nek ejti, néha meg rendesen horájzön-nek. Gondolom, úgy elragadta a frazeológia, hogy nem mindig tudott figyelni a skandináv akcentus legyűrésére.
A Beyond the Horizon visszafogottabb kistestvére az Alone lehetne. Itt hanyagolták a rave-partit, de a dallamvezetés hasonló. Olyan ünnepélyes hangulata van, mint amikor a hallmarkos családi filmekben a háromlábú kutyának kinő a negyedik is – hasonló könnyes-ölelkezős jelenethez tudnám elképzelni. A végén Erica jól kiereszti a hangját, remélem, egyszer adnak egy akusztikus koncertet, és meghallgathatjuk milyen fotosopp nélkül.
Ezzel el is mondtam minden jót a lemezről, de amint látjátok, a cikknek még nincs vége. Mint annyi más albumnál, itt is az történt, hogy a második felét mintha a péntek délutáni műszak rakta volna össze. Lehet valahol egy nagy irodaház, ahol szürke öltönyös hivatalnokok ülnek kilenctől ötig, és dalokat írnak bérmunkában. Szerintem őket kérték fel, hogy írjanak még 3-4 nótát a lemezre, mert Edwin Premberg gitáros kifogyott az ötletekből. A Running mintha egy Amaranthe lemezről maradt volna le, a Synchronized pedig unalmas, vontatott és olyan furán van vége, mintha kicsúszott volna egy fing. Nem lett volna szabad ezzel befejezni az albumot, valahogy nyitva maradt a vége. Azt fogjuk mondani, hogy sok volt ez a háromnegyed óra, nem pedig azt, hogy: „Wow, lássuk még egyszer!” – mint Szamár a Shrekben, amikor Dulocba érkeznek.
Szerethető brigád a Metalite, és kívánom nekik, hogy az a látványos fejlődés, amit eddig bemutattak, tovább folytatódjon. De ez az album nem a beérkezés pillanata, csak egy újabb állomás az oda vezető úton. A Beyond the Horizon, a Peacekeepers vagy a címadó eddig nem tapasztalt színvonalat képviselnek, a dalok minőségét tekintve szerintem beérték az Amaranthe-ot. Csak meg kell csípniük egy klassz turnét, és gyorsan megsokszorozzák majd a közönségüket. Ha bejön a kommerszebb, poposabb vonal, ne ugorj félre, ha szembejönnek.
