Csaknem egy évtized telt el azóta, hogy az egyik legnépszerűbb punkzenekar utoljára albummal jelentkezett. Ez még a nagynevű bandák időszámítása szerint is hosszú idő, de a múlt hét óta végre meghallgathatjuk a frappáns című Let the Bad Times Roll lemezt.
A zenekar nem tűnt el a színről, a rajongók seregnyi el-elpottyantott gyöngyöt kaptak, amivel kihúzhatták a várakozás éveit. Egy combosabb EP-t biztosan megtöltenének azok a dalok, amik időközben megjelentek; ha a cikk alján levő címkére kattintasz, a legtöbbjüket meg is találhatod. Van köztük karácsonyi dal, feldolgozások, de rendes saját dalok is. A Coming for You már 2015-ben kijött, még videója is volt, a bohócos, ha emlékeztek. Aztán egy évre rá írtak egy főcímdalt a Sharknado című, méltán kultikus gagyihorror filmhez, és számtalan turnén is részt vettek, Amerikán kívül is.
De nemcsak új dalok kapcsán kerültek be a hírekbe. Öt évvel ezelőtt eladták a legsikeresebb albumaik kiadási jogait – kapaszkodjunk meg – 35 millió dollárért. Az elsők közt voltak, akik így döntöttek, azóta trenddé vált, hogy az idősödő sztárzenészek profikra bízzák a klasszikus lemezeik gondozását. (Mellékszál, de ilyesmin pörlekednek a Soundgarden megmaradt zenészei és Chris Cornell özvegye is.) Ha már elmélyedtünk az üzleti dolgokban, említsük meg, hogy Greg Kiesel basszgitáros elbocsátása is a különféle jogok és járandóságok okán történt – őt Todd Morse pótolta, aki a turnékon már játszott velük. Végül, Dexter Holland énekes PhD fokozatot szerzett molekuláris biológiából, azt meg ugye nem lehet csak úgy összeguglizni, mint valami OKJ-s házidolgozatot. Én, mint marketinges, különös tiszteletet érzek azok iránt, akik valóban értenek is valamihez, szóval, maxiriszpekt, professzor úr! Nem csoda hát, hogy kevesebb figyelem és energia maradt az új lemez elkészítésére.
Minderről, amit eddig összeírtam nektek, én semmit nem tudtam. Mint még mindig albumokban gondolkodó, old school zenekedvelő, valóban szem elől tévesztettem őket, és amikor főszerkesztőnk nekem sorsolta a kritika megírását, egy nagy, zöld „Ti még mindig éltek???” felirat jelent meg lelki szemeim előtt. Neki is ültem az albumnak, de mire iható hőmérsékletű lett a vacsora utáni English Breakfast tea, már le is forgott. Ejha, szeretjük mi a rövid lemezeket, de ennyire? 9 év szünet után? Mentem még egy kört a 33 perces körhintán, és az elsőként lejegyzett gondolataim nem éppen egy pozitív lemezismertető irányába mutattak. De adtam neki több esélyt, és ma már valamelyest árnyaltabb a véleményem róla.
A kezdés nagyon erős, a This Is Not Utopia egy két és fél perces bomba, bevezető nélkül, azonnal ragadó dallammal, értelmes gondolatokkal. Jól ellenpontozza a címadó dal, ami egy slágeresebb, a címe és a szövege ellenére vidám hangulatú darab. Majd, amire nem számítottunk, máris leül a lemez (6 perc telt el csak), és jön három fáradt, semmilyen dal, amiket ha százszor hallgatunk meg, akkor sem fogunk rájuk emlékezni. Ez a hullámzás végig megmarad, egymást váltják a kiváló Offspring himnuszok, és a se hús, se hal űrkitöltők.
A We Never Have Sex Anymore az egyik legjobban sikerült dal, még a rézfúvósokat is megbocsátom nekik. A zene laza, vidám, miközben a szövege a közéleti témák után nagyon is emberi, egy megfeneklett, se veled-se nélküled párkapcsolatot mutat be. Szinte látjuk magunk előtt a szereplőket, nagy szíve van a dalnak. Ami a szövegeket illeti, a többinek is. A The Opioid Diaries megértéssel és jószándékkal nyúl az ijesztő méreteket öltött opiát válság témájához, miközben a dal maga megint olyan színtelen. Az utolsó értelmezhető téma, a Hassan Chop elsőre poéndalnak tűnik a speed metálos, tekerős riffjével, aztán olvassuk csak el a szövegét: a közel-keleti háborús helyzetről és az USA szerepéről szól. Vidám, kaliforniai pop-punk, mi?
Végül itt van egy korábbi daluk, a Gone Away, amit zongorás-akusztikus formában értelmeztek újra, és pont olyan borzalmas, ahogy hangzik. Dexternek meg olyan orrhangja van benne, hogy ha Zorán hallaná, azonnal küldene egy karton Rhinospray Plust a saját tartalékából.
Én meg csak vakarom a fejem, és egy hét, valamint legalább tucatnyi lejátszás után még mindig nem tudom, mit gondoljak erről a lemezről. A körítés nagyon is rendben van, Bob Rock volt a producer, a borító pedig a stilizált, sombrerós Siva istennel nagyon erős vizuálisan. Én legalábbis ezt látom bele, de sokféle értelmezés elképzelhető. A szövegek fontos és értékes gondolatokat rejtenek, ha valaki veszi a fáradságot. Végül, a változatos hangszerelést is hadd emeljem ki, távolról sem arról van szó, hogy kétperces-kétakkordos sikálások lennének csak.
És akkor jön a DE. Összesen 8 új dal van, aminek a fele zacc. Ahhoz képest, hogy korábban Noodles azt nyilatkozta, hogy legalább két lemeznyi anyaguk van talonban, ez elég vékony. Nekem hiányzik legalább egy, de inkább két dallamos rágógumi-punk sláger, mégiscsak ők ennek a legnagyobb mesterei, nem? (Meg persze a Blink-182.) A felületes hallgatót nem fogja megmozgatni a kaliforniaiak tizedik lemeze, végigpörgeti, és lép is a következőre, esetleg a címadót elmenti a lejátszási listájára.
Az az érzésem, hogy vegyes lesz a Let the Bad Times Roll fogadtatása. Lesz, aki rajong majd érte, méltatva a valóban cupákos falatokat, és lesz, aki fanyalog majd, „azért tőlük többet vártam volna” arckifejezéssel. Azt mondom, hagyjuk a fenébe az elemezgetést, görögjenek a rossz idők*, a punk végtére is arról szól, hogy nincsenek szabályok, nem?
* Ezt a büntető tükörfordítást a lányom javasolta, nem hagyhattam ki…
