A The Black Keys 10. stúdióalbuma Delta Kream címmel jelent meg bő egy hete. Ez az album a srácok zenei gyökereinek állít emléket, ugyanis tizenegy olyan Mississippiből származó Hill Country Blues stílusú számot dolgoz fel, amelyet gyerekkorukban nagyon szerettek. Aki szereti a bluest és a kellemes, ritmusos zenét annak bátran ajánlom a tovább gombot.

Ha a The Black Keys neve felmerül, mindenkinek a Lonely Boy jut elsőre eszébe. A szám tökéletes a klip hozzá meg amilyen egyszerű olyan nagyszerű. 20 év alatt jó pár album látott már tőlük napvilágot és mindegyiken találni kedvenceket. Igazi kis nyugis rockzene. Nem ez az első blues stílusú albumuk, a 2006-ban megjelent a Chulahoma EP is ilyen.

A Delta Kreamen 11 (12) dal kapott helyet majdnem egy órás terjedelemben. Az album a Crawling Kingsnake John Lee Hooker-féle feldolgozásával indul.

Ready? Yeah

Hangzik el a szám és a lemez elején. Tetszik, tetszik.

Amerikában a blues-t lehet afféle népdaloknak nevezni így a lemezen szereplő összes számnak kiváltképpen a Crawling Kingsnake-nek is több verziója van szövegileg is. Dan Auerbachtól egy sokadik verziót kapunk és ki is emelte, hogy lehet néhol rossz szöveget használ, de ő csak ezt a John Lee Hooker verziót ismeri. Bár valljuk be ugyan ki állna le vele vitatkozni a dalszövegről. A stílus lényege, hogy élvezzük.

A Louise nem rossz szám, de túlzottan nem is éreztem említésre méltónak. Kellemes dal, viszont az utána következő Poor Boy a Long Way From Home kicsit felráz minket a bóbiskolásból. Egyszerű, ritmusos zene, valahogy így képzelem el a péntek reggeleket kávé mellé.

Hullámzik az egész lemez, egyszer pörög egy szám aztán azt követi egy könnyedebb szállósabb csak mozgunk a ritmusra dal. Legalábbis az album első 4 száma totális hullámvasút. Persze simán lehet szándékos is, bemutatva ezzel a blues világát, amely a mindennapok egyszerűségének is egyfajta tükre. Egyszer fent egyszer lent.

Elsőnek a Going Down South-tal ismerkedtem meg amelyhez klip is készült. Na, talán tényleg ez a korong legkiemelkedőbb track-je. A videó is nagyon jó lett hozzá, hozza az életérzést úgy igazán. Ez alapján azonban én egy istentelen jó lemezt vártam. A dal nem mellesleg egy R. L. Burnside feldolgozás aki Auerbach-ra hatalmas hatással volt gyerekkorában. Fogták a srácok, a saját stílusukhoz igazították, amellyel megszületett az album egyik legjobb dala. A videót a legendás Jimmy Duck Holmes Blue Front Cafe-jában forgatták, amely a legrégebbi, máig is működő zenebár az USA-ban. A felvételeken olyan nevezetes észak-mississippi blues nevezetességeket is láthatunk, mint a Holly Springs-i Blues Alley (Kimbrough szülővárosa), a Burnside Palace és az Aikei Pro lemezboltja.

Ahogy tovább haladunk néhol az az érzésünk támad, hogy ezt mintha már hallottuk volna, vagy ugyanaz megy 10 perce? A hangzás sokszor hasonló csak a szöveg más. Érezni, hogy ez a lemez inkább szól tiszteletadásról, mint a blues népszerűsítéséről új rétegek számára. Valahogy úgy tudom elképzelni az egészet, hogy a srácok leültek zenélni, aztán hopp itt egy albumnyi nóta, kiadjuk? Adjuk.

A borító az, ami elsőre nagyon megtetszett így igyekeztem is utána járni, honnan az anyag.  Nem kisebb művész, mint William Eggleston keze munkája. Egy 1970-es évek elején készült képe tetszett meg a zenekarnak, amely egy izomautót ábrázol egy mississippi benzinkútnál.

"Kezdetben mindenki azt gondolta, hogy ez túl drága lesz" - mondja Auerbach arról a tervükről, hogy a 20. század egyik legnagyobb fotóművészének képét használják fel. "De felkerestük őket, és elmondtuk nekik, hogy a projekt ezeknek az észak-misissippi-i zenészeknek állít emléket, egy olyan helynek, amelyet Eggleston imádott. Így aztán megengedték, hogy ingyen használjuk a fotót".

Mekkora szerencse már.

Minden esetben úgy írok lemezértékelést, hogy közben szólnak a dalok, van, amihez többször visszalépek, ízlelgetem a számokat. Na ez most úgy pörög le, hogy nyugodtan elírogatok, tetszik, de alig kapom fel a fejem. Tehát akkor rossz a lemez? Nem! Kellemes, vasárnap délutánra tökéletes vagy ha az ember utazik valamerre.

Az utolsó dal a Come On And Go With Me tökéletes levezetése az albumnak. A nap lemenőben, a levegő hűlni kezd, te pedig már álmosodsz. Lassan bekanyarodsz az utcában, ahol vár egy puha ágy meg egy jó éjszaka reménye. Zárásnak tökéletes.

Bonusznak (spotify-on legalábbis) a Crawling Kingsnake egy kissé másabb verzióját megkapjuk még 12. számnak, de ez csupán keret akarhat lenni. Az igazi zárás a 11. dal.

Szóval összességében az album nem rossz, de ne is ezzel akarjunk The Black Keys rajongókká válni. Kicsit más, mint a többi lemezük, de 20 éves a zenekar, már megengedhetik maguknak a „fan” albumokat.  Aki viszont szereti a blues-t és érdeklik a klasszikusok új köntösben azoknak bátran merem ajánlani.