Ha a csak három külföldi zenekar lett volna ott ezen a véletlenül pont a hét egyetlen hűvös napjára belőtt minifesztiválon, már akkor se lehetett volna szava az egyszeri metalosnak, hát hogy az egészet még megtoldották három remek hazai csapattal is... Nehéz szavakat találni rá! A Summer Hell fesztivál a lehető legjobban mutatkozott be és végre visszahozta azt, amit sokan hiányoltunk: az igazi "külföldi fellépős" koncertek hangulatát.
Félreértés ne essék! A magyar zenekarokkal sincs semmi bajom, kevés olyan van, akiket nem nézek meg szívesen, inkább az a "másabb" hangulat, amire az előző mondatommal céloztam. Hogy "külföldiül" jönnek az átvezetők, hogy nemzetközi szinten hallgatott számokat nyomatnak kicsi hazánk deszkáin... Ebbe jól belegabalyodtam, nem is magyarázkodok tovább... Értsétek jól, na!
Lehet a frontváltások miatt, vagy csak az aznapi korai kelés lehetett az oka, de jó tömény és fárasztó volt ez a délutáni zenei felhozatal. A magyarok fél-fél, a külföldiek egy-egy órát kaptak, hogy leszedjék a fejünket, míg a nagyszínpadon pakoltak, addig a csarnokban a hazaiak gyalultak, tehát non-stop jött a muzsika, már ha valaki mindenkit el akart csípni. Vesztemre én pont ez a fajta vagyok. Nem volt pihi!
Az egész sort a The Hellfreaks kezdte a kisszínpadon. A jól ismert arcokból álló négyes mindent kisajtolt abból, amit ez a fél óra engedett nekik, még ha éppenséggel a hangzás nem is volt az igazi. A hol punkos, hol hardcore-osan pusztító riffekkel nyomuló négyes, mint sok más hazai, megérdemelné a nemzetközi figyelmet, szóval... Várjunk csak...?! Lényeg a lényeg, jó eséllyel még sokszor, sokat fogunk találkozni velük, érdemes szem előtt tartani a The Hellfreaks-et. Várós már a lemez, remélhetőleg minél hamarabb hallhatjuk majd! Én nagyon kíváncsi lennék rájuk egy jobb hangzású estén is, ahol jobban megdörrennek a dolgok, de hát sajna ilyen a nyitózenekarok szomorú helyzete. Viszont így is nagyon, de nagyon adta ez a szett!
A mindenki számára, ha máshogy nem, akkor névről már jól ismert Jinjer nálam ilyen kicsit se veled, se nélküled történet. Ha rákattanok, akkor bejön az ukránok muzsikája, ha nem, akkor úgy kell noszogatni magamat, hogy meghallgassam bármelyik dalukat. Mindkétszer itt, a Barbában láttam őket (csak más helyszínen), először még a Trivium előtt. Akkor abszolút nem jött be a zenéjük. Ekkor még öten voltak és igen zsengék, lelkesek voltak, de ott elengedtem a dolgok. Aztán egyre többet került elő a nevük, egyre többet forogtak a fellépésekkel is errefelé, gondoltam megnézem őket megint, hátha. Ez volt a Prielle Kornélián talán tavalyelőtt adott bulijuk. Akkor meg igencsak megb*sztak, utána kicsit lelkesebb lettem velük kapcsolatban. Aztán megint semmi. Most gondoltam, kiegyenlítődik a dolog. De nem... Értem én, hogy miért szeretik őket ennyien, mert igen ügyes zenét tolnak (én is főleg az ilyet csípem), de nekem hosszútávon nem elég diverz a dolog. Ez persze szigorúan magánvélemény, Tatianáék ettől függetlenül is cafatosra robbantották a házat. A közönség végigtombolta az egész szettek, a négyes a kiszabott egy óra alatt mindent bedobott, amit csak kell. Még voltak olyan bátrak, hogy a kötelező Pisces-t is lehagyták, hogy legyen hely másnak. Én amúgy üdvözöltem ezt a dolgot. A jövő héten érkező Wallflowers két előzetese is szépen simult a korábbi nóták közé, szóval a rakéta továbbra is felfelé ível! Meglátjuk, hol lesz a végcél.
És ha már megszoktuk a szép lányok szép hangjait, akkor a Nova Prospectnél jobb folytatást ki sem lehetett volna találni! Az örökké pörgő Besnyő Gabiék már a kezdésnél feltekerték a mindenséget, Gabi cigánykerékkel nyitott, buborékot fújt, aztán táncolt, jött-ment, viccelt, a végén stagedive-olt... Igen, az egyik legjobb énekesnő és frontember (frontlány?) akivel találkozni lehet itthon, mindig öröm őt, őket látni-hallani. A mindig remek dalok tökéletesen simultak egymáshoz (azért csak nem tegnap kezdték az ipart), szerencsére a pluszba szánt egy nóta sem maradt ki, már azért a táncért is kár lett volna! Találkozunk legközelebb, ha kihagytátok őket, sajnálhatjátok magatokat. Egy Nova Prospect buli mindig egy igazi energikus örömbomba csapásával ér fel. Hangulat nem maradt szárazon utánuk, akármit is jelentsen ez a kifejezés. Most találtam ki.
Az Eluveitie-t (soha nem fogom megtanulni a kiejtését) először láttam, olyan nagy háttérismeretem nem is volt velük kapcsolatban, leszámítva persze a kötelezően ismerendő dalaikat, meg még néhány random nótát. Lehet az az egyik oka, hogy a folkot kevés kivétellel alapból nem nagyon szoktam hallgatni, de hát ízlések és pofonok, ugye. Ennek ellenére egy jó kis szettet raktak össze a svájciak, igaz talán a sok hangszer talán elveszett a nagy hangorkánban - vagy csak rossz helyen álltam meg. Nem volt nagyon kedvem elől, a tömegben nyomorogni. Mert igen, már a nyitástól kezdve szép számmal érkeztek a rajongók, öröm volt nézni, mennyien eljöttek erre a napra. De akkor vissza az Eluveitie-re! Sajnos volt, hogy el-eltűnt ez vagy az a zenész (igen, ha nem kellettek az adott számba, akkor fizikailag is, de most nem erre gondolok), néha csak láttam, hogy játszik valaki valamit, de nem hallottam, mit. Viszont a közönség itt is kitett magáért! Na, nyilván a legnagyobbat a The Call Of The Mountain és a zárásként berakott Inis Mona szóltak, de úgy általában sem lehetett panasz a főleg az Ategnatos nótáira építkező szettre. Így utólag átgondolva lehet, hogy jobban utána kellene hallgatnom a dalaiknak?
Az Eluveitie már átmenet volt a férfi és a női ének között, ez pedig azt jelezte előre, hogy jönnek a karcosabb hangú urak és az este két záró produkciója. Innentől nem volt semmi játék, semmi könnyedség: elszabadultak a riffek és a kegyetlen tempó! És a Remorse az szigorúan az a csapat, akiknek nem kell a szomszédba mennie, ha egy-két agyszaggató és tempós témát kell mutatnia. A magyar thrash egyik fáradhatatlan zászlóvivőiről beszélünk és mint olyanok, meg is mutatták a közönségnek, mit értenek ezalatt. A friss albummal, a Kohóval turnézó ötös nem finomkodott egy másodpercre sem, olyan feszített szettel darálták le az arcokat, mintha kötelező lenne - mondjuk egy Kreatornek érdemes is megágyazni, nemde? Ha pedig nem lett volna az amúgy is tizenegyesre tekert szett, az újlemezes Győzni fogsz című dalba az ottani vendég, Farkas Zotya is beugrott elacsarkodni a maga sorait. Szerintem nem kérdés, hogy ez is hatalmasat karcolt! Mindvégig jó volt látni és hallani őket, főleg hogy nem most volt az, hogy legutóbb elcsíptem az ötöst. Aztán a pontos zárás után Zsolti mindenkit elzavart Kreatorre, hiszen kár lett volna az öregeket kihagyni!
Nincs olyan lakótelep, aminek legalább egy falára ne lett volna, vagy lenne még mindig felfújva a Kreator neve. Ez pedig nem véletlen, Mille Petrozzáék lassan már negyven éve ostromolják a hallójáratokat fáradhatatlanul, szorgosan. A frissített felállású négyes először járt nálunk Frédériq Leclercq-kel a mélyek mögött, úgy tűnik a francia tökéletesen megtalálta a helyét az öregek között. Mit lehet elmondani a szettről? Egy igazi best of volt! Alapesetben lehet, hogy nyavalyogna az ember, de egy ilyen hosszúra nyúlt koncertmentes időszak után lehet, hogy már a boci boci tarkának is örülnénk bármelyik formáció tolmácsolásában, szóval... Minden volt itt, ami csak kellett! A kilencvenes évek kikacsintó korongjait leszámítva mindenhonnan igyekeztek előkapni egy-egy számot, az időutazás garantált volt. A Pleasure To Killtől a tavaly kiadott 666-ig csipegettek nekünk, végig hiba és egy felesleges hang nélkül. A füstöt, tüzet és a konfettiágyút leszámítva nem vitték túlzásba a látványt, de ha úgy nézzük, hogy ez inkább egy fesztivál szett volt, így érthető is. A fene kanyarogna annyi látványelemmel össze-vissza. Meg a thrash amúgy sem a csilli-villi látványról szól. Itt dübörögnek a riffek, visítanak a szólók, szakadnak az arcok. Ez a történet alapja. Az egy órát kottára kihasználta a Kreator, akik újra bebizonyították, hogy ha thrash-ről van szó, a Slayer visszavonulása óta nehezen lehet náluk szőröstökűbb csapatot találni. Jól kis is szipolyoztak minden maradék energiát a közönségből, én konkrétan nulla energiával és kiégett aggyal indultam el haza, pedig aztán a sűrűjében meg sem fordultam. Nem olyan egyszerű visszaszokni az ilyen megabulikra, na!
Még mindig nehéz megemészteni ezt a négy és fél óra tömény zenét, de komolyan! Ha rendszer lesz a Summer Hell fesztiválból, márpedig miért ne lehetne, ez egy tökéletes indítása volt a sornak. Egy "baja" volt az egésznek: csupa olyan zenekar lépett fel, akiket kötelező volt megnézni, így egy perc üresjárat nem jutott annak, aki műfajtól függetlenül szívesen meghallgat mindet a gitárzenén belül (én mondjuk azon túl is sokat, de ezt most senki sem kérdezte). Príma volt, csillagos ötös és... Tényleg! Köszi a szervezőknek és a fellépőknek, hogy egy ilyen estét pakoltak le az asztalra!
GALÉRIA:
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
