A Marduk alapköve a black metalnak, ezt talán senki sem kérdőjelezi meg. A rockzenében csak felületesen járatos ismerőseimnek is ha csak megemlítem a nevüket, már tudják, hogy mi fán terem ez a fajta zene, még úgy is, ha természetesen nem fognak nekiállni felsorolni a lemezek címét. Ott van a helyük (a zenekarnak, nem az ismerőseimnek) az éjfekete Pantheonban és bizony már harminc(egy) éve ott virít a zászlójukon a sötét igék terjesztése. Ennek az ünnepnek a fényében ment le az este az Analogban.

Mivel mostanában egyre több bulit halasztanak, abban sem voltam biztos, hogy ezt az eseményt megtartják, így a napom sem úgy alakult ahogy egy koncert előtt illik – kottára lekéstem a két előzenekart, mea culpa. Visszajelzések alapján nem lehettek rosszak, majd alkalomadtán igyekszek pótolni a Valkyrja és a Doodswens muzsikáját, mármint élőben.

Viszont nem tudtam, hogy az egész este a korábban meghirdetetthez képest korábban fog lemenni (az eseményt nézni meg luxus), a Marduk húsz perccel előbb lépett a deszkákra. Épp, hogy beestem az újraszervezett időpontra, ha a következő villamost kapom el, már lehet necces lett volna a téma. De odaértem, ott voltam!

A fő vezérfonal a már említett harminc éves karrier megünneplése volt, ezen időszak alatt többször kicserélődött a zenészgárda Evil körül. Mondjuk Mortuus szerencsére már jó ideje állandó tag a csapatban – vele már hat Marduk korong készült. Joel Lindholm basszer és Bloodhammer dobos relatív friss arcok a svéd black metal gépezetben, de pontosan, szépen hozták a részüket, szó nem lehetett rájuk.

És ha már harminc év, egy jó értelembe vett best ofot szállított le nekünk a kvartett, minden fontosabb lemez fontosabb dala meg lett idézve – minden lemezt egy kicsit hosszabb idő lett volna előszedni.  Nyers blackből amúgy is megvan az a limit, amit be tud venni az ember teste egy dózisban. Mondjuk ez a hetvenöt perc ez pont príma kiszerelés volt, ebben pedig jutott minden, amit csak egy kis szaftos döghúsra éhező fül csak megkívánhat. A dallista elemzésébe most sem mennék bele (ITT megtaláljátok), de a szórásból csak négy album maradt ki, ami azért nem rossz egy klasszikusokkal telített életműnél. Tizenöt (azaz tizenhárom plusz kettő) szám jutott a műsorba, ahogy írtam, mindez egy és egy negyed órát ölelt fel, de az milyen volt!

A zenekar már jó ideje viszi ezt a műsort, szinte könyörtelen menetet futva, így már talán kicsit fáradtabban, de pontosan hozták a témákat. Viszont a közönség akkorát ment, hogy öröm volt nézni! Tomboltak, villáztak az arcok, minden szám alatt megvolt a kellő lendület mind lentről, mind fentről. Érezni, hogy az emberek mostanában különösen éheznek a koncertekre, minden mosoly (vagy éppen vicsor) őszinte volt, amit láttam.

A látvány mondhatni tipikus blackes volt, a LED-falra kirakott logó mellett a rengeteg füst és a fények vitték a prímet, csak semmi cicó. Nem is várható el egy ennyire dohos zenénél, bár így utólag átgondolva valami minimál extra látvány még sokat dobott volna az egészen, még ha csak a lemezborítókat dobálják ki a háttérbe. Hogy nekem semmi sem jó, haha. :D A hangzás nem volt a legtisztább, de pont annyi mocsok volt rajta, hogy meglegyen a fekete zacc, mondjuk a basszusból, ahol álltam, vajmi keveset hallottam. A basszer átok, ugye…

De mindent összevetve nagyon príma kis szett volt ez, az összegyűlt – egyébként egész szép számú – közönség megkapta, amire érkezett. Nagybetűs black metal történelmet, egyenesen a sűrűjéből. Csak legyen még lehetőség ilyenre a jövőben is!

FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF