A Generation Killt az Exodus korábbi frontembere, Rob Dukes és Rob Moschetti (ex-Pro-Pain, M.O.D.) alapította, a debütáló albumuk (Red, White and Blood 2011) feldühödött thrash metal/crossover, de sokkal inkább a punk felé hajlott és a zene nem volt túl bonyolult. 2013-ban a második albumukat Zeuss producerrel rögzítették, és a második próbálkozás azt mutatta, hogy a banda jelentős előrelépést tett a dalszerzésben, a We're All Gonna Die kifejezetten szórakoztató lemez volt, bár a modernebb hangzású metalra épített és átnyúlik a thrash metal és a hardcore határain túlra, mégis egyaránt vonzó lehetett a hardcore, a thrash és a crossover rajongók számára is.

Most hosszúra nyúlt szünet után itt az új lemez, az MK Ultra, amiről előzetesen már bemutatták a Never Relent című nótát, amelyben Gary Holt vendégeskedik. Ami nem változott: a régivágású crossover thrash, mint az előző lemezen, magában a zenében nincs semmi úttörő - semmi túlzottan innovatív nem található rajta, mégis összességében élvezetes, csak egy kis időt kell rászánni.

Az archetipikus thrash számok remek formába öntve sorakoznak a lemezen, ez már nem annyira minimalista thrash/crossover mint korábban. A Never Relent és a címadó szám tökéletes példák erre, a Generation Kill jól tudja hogyan kell a sebességet a maximumra tekerni, és használni. Kontrasztként meglepetésben lehet részünk az Evil Eye kapcsán, a Chris Poland (ex-Megadeth) vendégszereplésével készült közepes tempójú szám az egyik kedvencem a lemezről, a thrash daloknak mégsem kell teljes sebességgel robogniuk, hogy passzoljanak az elvárásokhoz! Van még néhány dal amelyek lassabb és vastagabb riffekkel rendelkeznek – de nem különösebben húzzák el ezeket és remekül egyesítik a két elemet; a szám fele lassú, ami baljóslatúbb hangulatot kölcsönöz, majd megugrik a tempó és elkezdődik a dal thrash szekciója.

A gitármunka végig kiváló, a dinamika az egész albumon érezhető, a néhány dallamosabb tétel, például az Opiate for the Misinformed Masses és a La Fin Du Monde, mégis tökéletesen illeszkednek a lemezre. Az MK Ultra akkor a legerősebb, amikor a dalok szélesebb mélységben dolgoznak, mint ahogyan az album közepén a Dogs of War (vendég: John Joseph-Cro Mags) és a Rat King, amelyek a kevésbé a súlyos gitárok körül forognak, és egy komorabb hangulatot árasztanak, és nem támaszkodnak annyira a thrash metal kliséire. Ráadásul Rob Dukes az énekhangját ezen a lemezen új ötletekkel és dallamokkal bővítette és végleg megszabadult az Exodus-ból hozott, mindig arcbamászó hozzáállástól.

Az album jellege kellően leegyszerűsített, de a minősége nem kérdéses és meghozza a kellő hatást a hallgatóra. Lehet, hogy a zene egy kicsit ismétlődő (kivéve a szólókat), mégis elegendő variáció van az érdeklődés fenntartásához annak ellenére, hogy a zúzásra összpontosítanak.

A Generation Kill valójában nem a számtalan fülbemászó riffről és dallamról szól, sokkal inkább az agresszióról és szenvedélyről, amit a banda mutat. Ez a sablon jól bevált, de a pofonegyszerűsége mellett mind a 10 dalban vannak meglepő pillanatok, nekem az év első jól sikerült és élvezetes thrash lemeze ez!