Február végén megjelent a virginiai Bad Omens harmadik stúdióalbuma a The Death of Peace of Mind. A zenekar 2015-ös indulása nem volt éppen zökkenőmentesnek mondható, zajlott az élet a banda körül. Lássuk, azonban hogy mennyire sikerült felnőni ezalatt a pár év alatt.

Első hallgatásra egy kellemes kis rocklemezt kaptunk. Bevallom megzavart a metalcore megnevezése a bandának, az album adatlapján szereplő alternative rock, post-hardcore besorolás már inkább fedi a valóságot. Bár igazából ez már-már lényegtelen dolog. Meglehetősen hosszú 53 perces lemezről beszélünk 15 dallal. Amely egy kellemes délutánhoz, utazáshoz tökéletes, viszont igazán felpörgetni és hosszútávon nyomot hagyni nem biztos, hogy fog. 

Az első dal a Concrete Jungle remek kezdés , a szintetizátor , a hátborzongató hangok és a nyugodt ének a hallgatót megveszi simán kilóra. A szám vége felé bekeményítenek a srácok és itt még azt gondoltam, hogy na egy olyan metalcore, amit én is szeretek. Aztán haladtam tovább az albummal és bár a dalok tetszettek, de igazán a negyedik, címadó dalnál figyeltem fel újra. A THE DEATH OF PEACE OF MIND egy sötét kissé feszült mű amely nem hiába lett az album leghallgatottabb dala. A zenekar itt szerintem kezdi megtalálni önmagát, azt a hangzást és azt a szövegvilágot ahová tartozni akar, de beszéljen helyettem a dal maga.

A Like A Villian ismételten egy "üde" színfolt a hullámzó tengeren. A lágy éneket pillanatokra váltja csupán fel a kemény hang megtörve ezzel a már-már sláger rockos hangzást. Amúgy a zenekart remekül illeszkedik ezekbe "pop"-osabb rock bandákba, amely nem hiba! 

Egyik kedvencem a bad dececisions lett. Szerintem ezt nagyon eltalálták, az énekes Noah Sebastian már-már mintha egy esti borozgatás mellett suttogná neked a dal sorait.

Sötét, baljós hangok majd hirtelen belevetjük magunkat a dobok közé, hogy aztán megtorpanjunk a tiszta énekben. Ez a The Grey. Kissé kitűnik a lemez eddigi hangzásából ez a dal, visszarepít minket az időbe vagy legalábbis azokhoz a zenekarokhoz, ahol ez a pattogós dobhangzás dominál inkább. Viszont felüdülés ez a szintetizátor dalok tengerében. Ugyanis kezdett már kicsit egyhangú lenni. Bár az öröm nem tart sokáig a Who Are You folytatja ezt a tematikát. A Somebody Else pedig úgy siklik tovább mintha nem is külön álló szerzemény lenne.

Vajon az IDWT$ kiragadja a hallgatót ebből a ciklusból? Kissé igen. Itt újra vannak kísérletezések az elektronikus hangzás és a dob keverékével és az ének is határozottabb, nem kellemes altatóhang. 

Egy kis indusztriál? A What Do You Want From Me? által egy könnyen egy '80-as évekbeli diszkóban találja magát az ember vagy egy horror film díszletében. Ez a dal visszaadja a zenekarba vetett hitet, hogy tudnak egyedit alkotni és ez a lemez nem is lett középszerű.

Hirtelen azt hittem öntudatra ébredt a lejátszóm és Kornra tévedt, azonban csak a Artificial Suicid rúgta rám azt a képzeletbeli ajtót, amelyet úgy 20 perccel ezelőtt kellett volna. Na ez egy olyan szám lett amire a rajongók egyből a pit közepén találják magukat. Több ilyet kérünk!

Miracle a lezáró dal. Nyugodt indítással kezdünk... lassan épül fel a dolog, hogy aztán az előző dallal megszerzett lendület megmaradjon. Benne van minden amiből a lemez építkezett és egész magasan zárnak vele a srácok. 

Összességében ez a lemez szerintem egy útkeresés. Nem tudja még a Bad Omens, hogy pontosan mely stílus is az övék és mik azok az elemek amelyekkel kiteljesednek és át tudják adni a rajongóknak a mondanivalójukat. Viszont menni fog, mert ha egy vegyes lemez is ennyire jó, akkor milyen lehet az amikor teljes egészében megtalálják önmagukat? Mindenesetre én kíváncsi lettem hová tart a zenekar és mennyire sikerül magasra jutniuk.