RockStation

Albumsimogató: Down II: A Bustle in Your Hedgerow (Elektra Records, 2002)

Lefelé, csakis lefelé!

2022. március 13. - KoaX

down_ii.jpg

Hihetetlen, de a kettes számú Down lemez is idén lesz húsz éves. Az extra hosszú, tizenöt dalt tartalmazó lemez kiállta rendesen az idő próbáját, a mai napig az egyik kedvenc lemezünk. Nem is volt kétséges, hogy eme jeles alkalomból megemlékezünk az albumról: II: A Bustle in Your Hedgerow, hajrá!

Ezzel a lemezzel anno én még a megboldogult Kaiser üzletlánc polcain találkoztam, amikor egyik délután beugrottam, hogy vegyek magamnak egy csokit (ha-ha, igen... tizennégy évesen ez volt az egyik főindok, ami miatt magamtól mentem bevásárolni). Ellenben, ha a boltban voltam mindig megnéztem a hatalmas újságos standot, ahol hébe-hóba voltak egész menő CD-k is. Ott volt leértékelve ez a lemez. Csak annyit láttam rajta, hogy marha olcsó, és hááát olyan rockosnak tűnik. Miért ne venném meg? Éppen volt nálam pénz is rá, haza sétáltam a lemezzel és a csokival. Mind a kettőt kinyitottam, az egyiket a lemezjátszóba raktam be a másikat meg a számba (mind a kettő jó helyre) és azzal a lendülettel ki is esett a csoki a számból. Elképedtem, hogy mi ez a zene, hogy a francba lehet valami ilyen zseniális, miközben dübörög ezerrel még mindig a nu-metal az osztálytársak többsége meg Backstreet Boys-t és Britney-t hallgat.

Totál elképedtem és azt éreztem, hogy hazataláltam. Anselmo örök kedvencem, a mai napig az is maradt, mert amit a hangjával művel a csávó, az valami hihetetlen. Őszintén szólva, azóta se nagyon hallani ennyire jó, természetes hangzással rendelkező albumot. Valami volt ott az ezredforduló környékén a levegőben. És az egészben tudjátok mi a legszebb? Ez akárhogy is nézzük, ez tényleg egy supergroup pedig ilyet nem szeretünk mondani, de ezek a sztárok nem nyomják el egymást, nincs senki háttérbe szorítva, hiszen a legnagyobb poén, hogy ők a való életben is haverok/barátok. Kinek melyik megnevezés tetszik. Így náluk az egész folyamat tényleg természetes. Talán emiatt is van az, hogy az EP-k ahol már nem igazán volt egységes a zenekar, sokkal gyengébbre sikeredtek. Akárhogy is forog az idő kereke, időről-időre azért csak egymásra talál a brigád. Így volt, amikor Kirk visszatért a NOLA huszonöt éves jubileumára, és elvileg azóta is tagja a zenekarnak (kíváncsian várom, hogy Rex mikor fog visszatérni, mert vissza kell térnie).

Down Band.jpg

Na, de mi is zajlott itt le a kétezres évek elején? A Corrosion Of Conformity két éve pihen, tehát Pepper ráér, pipa. A pihenés alatt azt értem, hogy ekkor jött ki az utolsó album a főzenekarral. Jimmy és az Eyehategod éppen a démonokkal küzd, vagy csöveznek valahol, tehát tele vannak szabadidővel. Kirk egy éve hozta ki a legendás Crowbar albumot, a Sonic Excess in its Purest Form-ot szóval egyértelmű, hogy kell valami, ami felszabadultabb. A PanterA és a Reinventing the Steel album túl van a szebb napokon, így Rex és Phil is teljesen szabadok. Egyértelmű, hogy itt az ideje alkotni valamit, hiszen eltelt az előző album megjelenése óta jócskán hat év (hét a két lemez megjelenése között). A jammeléseknek, sütögetéseknek, mérhetetlen elhajlásoknak és persze  a stúdiózásnak Phil birtoka adott otthont. Pepper hívta fel miután a Pantera visszavonult egy kis időre, hogy ugyan, akkor itt van pár szeg, az öreg Phil bácsi farmján a régi pajtát kikupálja secperc alatt és mehet is az alkotás! Rex elmondása szerint Pepper egy igazi ezermester, aki reggeli előtt csak úgy heccből összebarkácsol egy madáretetőt, mert miért is ne? Mondjuk én is ezt tenném, ha a világ egyik legjobb gitárosa lennék, tök alap.

Miután elkészült a bólogató tanya (nevét onnan kapta, hogy Phil állandóan bebólintott elég komolyan Rex szerint) kezdődhetett is a munka, ahol egyszerre soha nem dolgoztak. Az elbeszélések szerint Mr. Anselmo vámpír életet élt, és csak akkor bújt elő, ha már lement a nap. A huszonnyolc nap alatt, amíg stúdióztak Rex is sok gitártémát feljátszott, ami érdekesnek bizonyul két ilyen remek gitáros mellett. És mit kaptunk a pofánkba? 

Tizenöt remek nótát, amik mind, egytől egyig kiállták az idő vasfogát és még ennyi év után is megtudnak lepni valami finomsággal. Számomra érdekes volt, hogy a tizenöt dalból kettő van, amit egyedül Jimmy Bower írt, az összes többiben azonban Anselmo is ott szerepel mint szerző, illetve a záró témát kivéve Pepper is ott van mindenhol, mint társszerző. Ebből az jön le, hogy Anselmo igenis aktív volt, nem is kicsit. Jó, gondolom többségében a szövegekért felelt, de ez sem feltétlenül elvárható egy ilyen bandában. A Down II: A Bustle in Your Hedgerow egy sokkal kiforrottabb anyag, mint az elődje volt. Természetesen a NOLA érdemeit nem lehet letagadni, sőt....Nem is tudnék rosszat mondani arra az albumra. Ott sokkal inkább az örömzenélés, a haverokkal lógáson volt a hangsúly, míg itt ez megmaradt, csak sokkal tudatosabban szerkesztve, mind hangzás, mind dalszerkezet szempontjából.

Már a nyitó Lysergik Funeral Procession megmutatja nekünk, hogy könnyedebb, de riffcentrikus dalok fognak ránk várni, még akkor is, ha néha-néha elmerülünk a depresszió tengerében. Külön imádtam, hogy Anselmo több sávon támadt ezen a lemezen. Így még érdekesebbé és színesebbé tette a hangzást. Aztán jön a tamokkal és basszusgitárral bevezető There's Something on My Side, aminek a riffjei mérhetetlenül egyszerűek, de mégis magukba bolondítanak. Én itt mindig éreztem némi keleties ízt a riffekben, amit nagyon csípek. Már itt a legelején megmutatkozik az album egyik legnagyobb erőssége: úgy szól minden, mintha koncerten lennénk, de közben gyönyörűen hallasz mindent. Talán a  hangmérnökök szoktak csak így hallani bulit. A dob annyira szépen, élettel telten szól... Imádom! Mindezt abban a korszakban, amikor az autotune és a "nembajmajdgépenösszeszerkesztjük" korszakot élte a világ. A Staind Glass Cross az a dal, ami totál bemutat azoknak, akik csak a zúzást várnák a zenekartól. Hammond orgona, csörgő, fogós riffek, vissza egészen a hetvenes évekig. Anselmo elkezdi mutogatni a hangját lassan, de biztosan. Ahogy korábban is említettem ez a lemez lélegzik. Olyan, mintha ott lennénk a próbateremben. Szinte már érzem a fű szagát is és látom magam előtt a whiskey-s üvegeket a sarokba dobva.

A Ghost Along The Mississippit akár értelmezhetjük úgy is, hogy ez Anselmo egyik csatája a cuccokkal. Az albumról egyértelműen ez az egyik legerősebb dal, amit még ma is úgy emleget mindenki, hogy a dal a második Down lemezről. Phil itt kiengedi teljesen a hangját, mi meg csak állunk és csodálkozunk, hogy a COC-s riffek, hogy tudnak ennyire jól szólni. Valahogy azt érzem a dalt hallgatva, hogy Phil itt még masszívan hitt abban, hogy rajta semmi sem fog, neki semmi sem árthat. Aztán ebből az állat riffes dalból átmegyünk a zenekar legnyugisabb, legszebb dalára. A depresszióvonat örökös kedvence a Learn From This Mistake. A füstös kis kluboknak, zárt ajtajú tini szobáknak íródott dal a zenekar történetének egyik legcsodásabb darabja. A frontember kilencvenhatos túladagolásáról szóló dal iszonyatosan megrázó és felkavaró. Pláne, ha láttál már ilyet. A szóló alatti suttogástól a hátamon még mindig futkos a hideg. Zseniális az egész! Bower bácsi dobja annyira eltalál, annyira tudja a csávó, hogy mit szabad egy ilyen dalban és mit nem, hogy merre vannak a határok. Ahogy pedig gerjednek a gitárok a dalban az totálisan megadja ezt a parás, depressziós hangulatot, amire aztán rá tudnak épülni a bontogatós gitártémák. Keenan bácsi szerintem ennél jobb dalt egyedül (mint gitáros) soha nem írt.

Szóval haladunk szépen, a sebezhetetlen rész után megvolt a hiba, szóval jöhet a triumvirátus utolsó darabja, a depressziós koronáját viselő Beautifully Depressed. A bolondok királyáról szóló dalban olyan témák csendülnek fel, úgy szólal meg a gitár, hogy azt azóta is csak majmolni lehet. Érdekes, hogy a lemezen csak négy dalban társszerző Kirk Windstein, ez érződik is, hiszen az ilyen darabok biztos, hogy nem az ő pengetőjéből fakadnak. Hozzá sokkal inkább olyanok passzolnak, mint a hármas lemezen található nyitódal, a Three Suns and One Star. Amúgy a zenekar munkásságában kis utánaolvasást követően kiderült, hogy Keenan úr a fődalszerző. De abban is biztos vagyok, hogy a többieknek is van erre ráhatása, emiatt is nem lesz Corrosion Of Conformity lemez egyik anyagukból sem. A Where I'm Going nekem egy tipikusan olyan dal, amit vagy a ház előtt ülve vagy pedig valamilyen folyóparton hallgat az ember, egy forró napon, miközben megy le a nap. Az akusztikus gitárra íródott szerzemény valami zseniális. Mondjuk ezt minden dalra el lehet mondani, de ennek a dalnak tényleg van valami misztikus, magával ragadó hangulata, amit tuti, hogy nem a téli készülődésben fog átélni az ember. Tök őszintén, mindegyik dalra eltudnám mondani, hogy valamiért zseniális. Ez a szerzemény is az, amely valakinek a hibáit dolgozza fel.

Aztán a tizedik tételnél kapunk egy szeletet a NOLA érából. A New Orleans is a Dying Whore nem egy régi szerzemény, de magán viseli Kirk bácsi jellegzetes riffjeit. Annyira fogós, Crowbar riffek vannak ebben a dalban, amire Anselmo is már markánsabban ordít/énekel. A régi rajongóknak, akik szerint "a demók még jók voltak" tuti be lett tömve a szájuk ezzel a dallal, noha ebben is ott van az az új kis technikás íz. A nagy átlagtól eltérő Lies, I Don't Know What They Say But... egy egyáltalán nem szokványos tétel. Keveri a könnyedebb dolgokat az igazán súlyos tételekkel, ahogy haladunk előre a dalban. A több, mint hat perces számban ének terén is hallhatunk mindent. Velőt rázó suttogás, ordítás mélyen bélből és gyönyörű éneklés. Ez pedig az atompontos dob-basszus játékra épül fel, ami kicsit jazzes jellegű; tényleg nem egy szokványos darab. A lemez vége felé haladva hallhatunk megint egy Bower szerzeményt, amit igazán nem is értettem soha, hogy miért került fel, de ettől független hangulatos. Tuti, hogy csak valami ökörködésből véletlenül megmaradt cucc, de a Flambeaux's Jamming with St. Augustine így is nagyon adja. A lemez záró tétele akár az Ómen című filmben is megállhatná a helyét. A Landing On The Mountains Of Meggido alatt megint előkerült az akusztikus gitár, a fura hanghatások, amivel csak még jobban hangsúlyozzák a világvége hangulatot. Természetes Phil még így a végén énekel egy hatalmasat. De csak is azért, hogy az állunkat a földről kelljen összeszedni, miközben Pepper a különböző beállításokkal kísérletezik. A majdnem nyolc perces szerzemény remekül zárja ezt a lemezt.

Így pedig el is érkeztünk húsz évvel korábbra, egészen pontosan március tizenkilenchez, amikor is megjelent a hatvanhat perc hosszúságú második Down lemez. Az évek folyamán huszonkét kiadásban megjelenő album a mai napig hatalmas élményt nyújt, és szerintem simán lesz olyan klasszikus, mint más nagy zenekarok alap albumai, még akkor is, ha ez igazából egy réteg zene.

Plusz kis érdekesség. A Down YouTube csatornáján egy finálé videó van csak feltöltve. Tippeljetek, hogy melyik buli fináléja!

Béke, Szeretet, Metal

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9916872224

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum