Phil Anselmo szereti maga alatt vágni a fát, bizonyos időközönként betol egy-egy olyan mozzanatot, amivel simán haza vághatja a karrierjét, de valamiért ennek a bússzemű, kopasz csávónak mindig megbocsát a közönség. Ezért is mehetett tovább a Down és ezért is kíváncsiak még mindig ezrek a PanterA aktuális formációjára. Most azonban másról lesz szó, az elfeledett EP-k mezejére lépünk a Down második EP-jével, hiszen tíz éves a lemez.
Anno nagyon belengette a zenekar, hogy hagyják a teljes albumokat és viszonylag sűrűbben fognak jelentkezni pár számos EP-kel. Összesen négy EP-t tervezett a zenekar, amiből egy akusztikus lett volna. Félúton azonban megakadt az egész, azóta se híre se hamva a maradék két kislemeznek. Ellenben Kirk Windstein visszatért a bandába és újra együtt riffel Pepperrel, nyomják a groove-okat Jimmyvel és készül az új Down album!
Mit érdemes tudni az internet szerint az idén tizedik születésnapját ünneplő lemezről? Nem túl sokat. Akárhogy keresgélek, nem találtam sok hasznos információt, csak a száraz tények vannak. Ez az egyetlen kiadványa a zenekarnak, amelyen Bobby Landgraf gitárosként szerepel (a srác, aki koncerteken gitártechnikus), aki 2013-ban az alapító tagot, Kirk Windsteint váltotta fel, mielőtt Windstein 2019 végén visszatért a bandához. Az albumot Phil Anselmo frontember louisianai Nodferatu's Lair nevű, otthoni stúdiójában rögzítették. Köszönjük a figyelmet, ennyi információt találtam. Maradnak a saját emlékek.
Nos, saját emlékből sem sok van. Valahogy ez a 2012-2015 közötti időszak az akkori életmódnak hála kiesik (milyen lehetett, Ozzynak egy évtizedet kihagyni?!). Gőzöm sincs, hogy milyen élményeim vannak a lemezzel kapcsolatban, így újra hallgatni nekem is egy igazi kaland volt. Annyi megvan, hogy volt valami riff számlálós videó, ami szerint 116 riff (köszi Shockmagazin az infót) szerepelt egyetlen egy dalban, ami már akkor is túlzásként hatott, most meg pláne, hiszen ugyanazt a témát, amikor körbe játszották is újnak számolta.
A hat dalt a Steeple nyitja, ami kegyetlen riff cunamival indít, olyan funeral doom hangulatot kapunk a nyakunkba, ami után nem is értem, hogy merülhet feledésbe ez az anyag? Noha már az első dalban érezni, hogy ha Anselmo korábban azt nyilatkozta, hogy a harmadik lemezzel túlvállalta magát, akkor itt ismét ebbe a hibába esett, illetve túl lett cicomázva a hangja, szerintem. Ettől függetlenül így a sokadik újrahallgatás után azt kell mondanom, hogy ha valakinél lapul egy eladó vinyl, azonnal keressen meg! A We Knew Him Wellben milyen Pepper riff van, te atya világ! Ha erre nem mozdítja meg valaki a nyakát, akkor nem tudom, hogy mire tudná! Zseniális egy dal, ami alá Jimmy olyan lazán pakolja a témákat, mintha két Eyehategod koncert között csak úgy leülne szöszölni kicsit. Pepper szólója szépen körbe ölel a dal végén, hogy egymásba karolva bólogassatok. Tényleg zseniális ez a lemez, nem is értem, hogy pihenhetett ennyit a fiókban. A Hogshead/Dogshead nyitó témáját még a wah pedálok koronázatlan királya, Kirk Hammet is megirigyelné. A közel négy perces dal, igazából egy hatalmas szóló örvény, ami leránt a mélybe. Pepper igazán kiélhette magát, hogy Kirk távol maradt. A Conjure volt az a nóta, aminél azt mondtam, hogy oké, azonnal meg akarom szerezni valahonnan lemezen ezt az albumot! Annyira sludge, annyira doom. A Belzebong legvadabb álmában ír csak ennyire húzós jó témákat, pedig aztán a lengyelek értik a doom riffek csínját-bínját. A lemez egyik leghosszabb dala a nyolc percen is túlmutató játékidővel, de nem találsz benne hibát. Nem válik unalmassá. A Sufferer's Years nyitó dobjáról, nekem mindig egy Guns ‘N’ Roses dal jut eszembe, kitaláljátok melyik? Ez az egyetlen dal, aminél azt érzem, hogy hiányzik, Kirk kapitány. Kellene bele még valami apróság, amitől meglesz a varázs, amitől hihetetlen lesz, nem csak különleges. A Bacchanalia egy előremutatás, hogy Anselmót más témák is érdeklik, az En Minor egyik előfutára is lehetne a dal, illetve abban a zenekarban is simán elférne.
Szeretjük az Eyehategodot, meghallgatjuk a Corrosion Of Conformity-t, rajongunk a Crowbar-ért, remek volt látni a PanterA-t, de marhára itt lenne az ideje, hogy a Down újra aktív koncertező zenekar legyen, akiket minél többször meg szeretnénk még nézni!
