A Rage Against The Machine megkerülhetetlen a rock/metal/hip-hop körökben. A Killing In The Name az egyik legnagyobb rockdiszkó sláger, ami soha nem fog kikopni a lejátszóból, akár csak a Slipknot Duality-je vagy a SOAD Toxicity-je. Lehet vitát indítani, hogy mennyire lehet keverni a politikát és a zenét, lehet vitázni, hogy a RATM egy propaganda, kamu banda (volt)-e. De azon nem lehet, hogy az idén harminc éves debütáló lemez totálisan megváltoztatta a világot a kilencvenes években.

Az idén harminc éves Rage Against The Machine albummal úgy találkoztam, hogy egy haverom mesélte, látott a tévében egy zenekart, akik azt éneklik, hogy "mocskos Ócsa!" A fiatalabbak kedvéért... itt a haverom a következő sorra gondolt a Killing In The Name-ből: "And now you do what they told ya". Igen, a kilencvenes évek végén még nem igazán vágtuk az angolt, így simán bele lehetett hallani bármit, mint például azt, hogy ennek a bandának a neve nem más, mint Rézagancs A Macin. Nem is értem ezt anno, hogy tudta valaki komolyan gondolni. Mindegy is... Ami megfogott az az eszméletlen energia, ami sütött a zenekarból. A szövegekről semmit sem tudtam, semmilyen politikai beállítottságom nem volt tizenkét évesen, noha más ilyenkor már majdnem pártot alapít. Én nem vagyok az, ma sem hat meg különösebben ez az egész színjáték. Az viszont mindig érdekel, hogy mi van egy zenekarral. A RATM legyalulta a világot, mindezt egy olyan időszak kellős közepén, amikor elvileg a Nirvana mindent tönkre tett (ide nagyon nagyon sok pontot képzeljetek el). Aki ilyet mond, az nem ismeri a Fath No More-t, a Sepulturát, a Fear Factory-t, a Type O Negative-ot, a Panterát és még megállás nélkül lehetne sorolni egy csomó olyan zenekart, akik hatalmasat alkottak a grunge korszak közepén. De ez most igazából totálisan lényegtelen, ünnepeljük együtt a harminc évet, és azt, hogy ez az album még mindig marhára aktuális, mind hangzásban, mind mondanivalóban.

Amit sokan nem tudnak, hogy eredetileg Maynard James Keenant akarta Tom Morello gitáros és Brad Wilk dobos énekesnek. Tom és Maynard barátságra még ennél is régebben kezdődött, így kézenfekvő választás lett volna Maynard. Azonban ő nem vállalta el a zenekart, hiszen a közös barátokkal Danny Carey-vel és Adam Jones-szal már elkezdett dolgozni a Toolon. A dobos és a gitáros később egy klubban akadt rá Zakk De La Rochára, akinek a stílusa, előadásmódja egyből lenyűgözte a két zenészt. Mit ad Isten, Zaknek volt egy régi haverja az általános suliból, egy bizonyos Tim Commerford, így aztán már basszusgitárosa is szert tett a trió, és egyből quartetté avanzsáltak. A név De La Rocha korábbi hcpunk formációja, az Inside Out egyik dala után született. Egészen pontosan RATM volt a dal címe. Minden klappol, jöhetnek a dalok és a koncertek!

A zenekarban igazából az elején senki sem bízott. Mindenki úgy gondolta, hogy tiszavirág életű lesz ez a formáció, ugyanis a kilencvenes évek előtt, előttük még sehol nem volt ennyire különböző  zenekari összetétel, sem zeneileg, sem faji összetétel szempontjából (ezt Morello nyilatkozta). Igazából azt se tudták elképzelni, hogy milyen lesz - már ha egyáltalán lesz - a rajongótáboruk. Hiszen ennyire szerteágazó zenét előttük még igazából senki sem csinált. A zenekar korai idejében, konkrétan az első hónapban összesen tizenkét dalt dobtak össze, ami nem semmi teljesítmény. Azonban az albumra első körben mégis csak tíz dal került fel, és ezzel megszületett a legenda.

A Bombtrack egyből agyas kis mászkálós témával indít. Felkelti az ember figyelmét, és szépen dinamikusan bekúszik a dob is, hogy aztán a már jól ismert hatalmas riff levigye az ember fejét, ha maxon bömbölteti otthon a lejátszót. Szövegileg egyből megkapjuk a magunkét, ahogy azt a későbbiekben megszokhattuk a maradék két albumon is. De LaRocha abszolút uralja a mikrofont. A négy perces dal totálisan beledob minket az album sűrűjébe. Nem egy langyos kis dalról beszélünk, ami felkészít arra, hogy mi vár ránk, hanem sokkal inkább egyből megmutatja, az ököl erejét, ami képen csapja az embert.  Morello itt még nem engedi el az őrült stílusát, azonban Wilk és Commerford megmutatja már az első taktustól fogva, hogy rájuk lehet számítani, masszívan. És ezután a dal után jön a történelem. Killing In The Name. Szerintem nem kell elemeznünk ezt a dalt. A maga kis lightos, funkys alapjaival, amire rázúdul az a düh, az az energia, ami igazán semmihez sem hasonlítható.  Spotify-on lehet követni, hogy egy zenekarnál melyik a legjobban pörgetett dal. Nem meglepő, hogy ez az, de az már brutális, hogy több, mint 575 milliószor hallgatták meg a felhasználok. A mostani elkeserítő helyzetnél, nem is igen lehetne aktuálisabb ez a dal, akármennyire is elcsépeltnek tűnik az évek távlatából. Amúgy imádom Zakk szövegeit, mert nem sajnálja a mondanivalót az esetek többségében, és a csávó úgy gondolom, hogy hisz is abban, amit képvisel. Ettől lesz meg az a rohadt nagy energia a szövegeiben, a rapelésében, amitől ezerek tudnak vele ordítani egy koncerten, ami miatt emberek millió hisznek a mondanivalójában.

A Take the Power Back inkább Commerford  játékától lesz igazán izgalmas. Nagyon csípem a basszusgitárjának a soundját, illetve a stílusa is rendkívül egyedi. Az album egyik nagy erőssége szerintem ő. Nincs elnyomva a basszer, nincs lekeverve, ugyan olyan fontos szerepe van, mint a gitárnak, vagy az éneknek. De ehhez az is kell, hogy Brad is pontosan tudja, hogy hol is van a helye. Imádtam a csávót, amikor dobolni tanultam, mert olyan, mint Phil Rudd, atom pontos, megbízható, lehet rá alapozni, és soha nem tol sehova túl sokat. Pontosan annyit, amennyi kell. Azért ez a hip-hopos alap nem azt követeli meg, hogy a Lamb Of God stílusú teleszórt dobsound legyen. Az első igazi fejkapós szólót Morello ebben a dalban engedi el, amikor is nem tudod, hogy hova nyúl éppen a csávó, mert annyira pörögnek az ujjai. A dalban rendkívül jól megtalálták, hogy mikor hova, miből mennyi kell. Tényleg az a jó a zenekarban, hogy egy olyan fúziós zenét hoztak össze, amiben minden megtalálható, de nem tudod azt mondani, hogy "EBBŐL" van benne több vagy kevesebb. A Settle For Nothing lassú dalra pontosan itt van szükség, hogy egy kicsit leültesse a hallgatót. Noha a dal fele azért kemény, húzós, mégis a lassú tempó dominál. Amúgy nem veletlenül volt egy baráti kör a már többször is emlegetett Tool zenekar. A basszusgitárnak hasonló szerepe van, mint Adam Jones mellett anno Paul D'Amournak. A lélegzetvétel után egy újabb ma már klasszikus, hiphoposabb darab jön.

Bullet In The Head.....Ahol Morello végre elengedi az elmebeteg soundjait, amikor "scratchel" a gitárral, kikapja a jack kábelt és a kezéhez érinti, illetve hasonló dolgok. A dal megint egy olyan típus, aminél egyszerűen nem bírod ki, hogy a hangsúlyos részeknél ne bólogass. Pontosan ez az a plusz, ami miatt ez a zenekar még ma is rengeteg embert megtud szólítani. A maradék öt dalból nekem még egy hatalmas kedvencem van; noha a Freedom, a Township Rebellion, Wake Up vagy a Fistful of Steel is totálisan megállja a helyét., ez pedig a Know Your Enemy. Nekem ez a dal az igazi punkhimnusz, ebben van benne, hogy b@ssza meg minden vezető, és mindenki, aki az életemre tör, akik el akarnak nyomni valamilyen módon. És persze ebben a dalban szerepel Maynard is.

Összességében nem lehet rosszat írni erről az albumról. Lehet komcsizni a zenekart, lehet beszólni, hogy a politikának nincs helye a zenében (már, hogy a pics@ba ne lenne?!) egy biztos, ez a négy faszi mindig hű volt ahhoz, amit képviselt, vannak elveik, amit tisztelni kell. Ja, és nem mellesleg iszonyatosan király zenét csináltak. 

Béke, Szeretet, Metal.