Hihetetlen, de huszonöt éves lett ez a lemez is. Tényleg oda a fiatalságunk vagy csak érünk, mint a jó bor? Legalábbis azt szokták mondani, hogy az érik, én inkább változom, de vannak konstans dolgok az életben. Ilyen a Linkin Park debüt albuma is, ami egyszerűen ennyi év után sem tudott kikopni a lejátszóból. Simogassuk meg a Hybrid Theory-t.
Sokat ültem efelett a cikk felett, hogy most belemenjek, hogy a Guns N’ Roses debüt albuma óta nem volt ilyen sikeres debüt lemez, ilyen sokszoros platina státuszú, olyan Grammyt kapott a 44. átadón satöbbi satöbbi. Vagy éppen abba, hogy melyik tag mikor csatlakozott, ki játszott a lemezen és ki nem, ki írta a szöveget, mit változtattak a Xero-hoz képest, de rájöttem, hogy tök felesleges. Miért? Most fog hamarosan megjelenni a zenekar történetét bemutató könyv, majd abból elolvassátok, illetve vannak nagyobb tudással rendelkezők, akik vérszemet kapnak, ha csak egy dolgot máshogy írok le, mint ahogy volt (mert persze mindenki ott ült Shinoda szobájában a demózásnál is) Így inkább arra jutottam, hogy maradnak a saját érzéseim, tapasztalataim.
Amikor én voltam tizenegy-tizenkettő akkor nagyban tombolt a nu-metal láz a skate punkkal karöltve. Csodás egy időszak volt, legalábbis én imádtam! Emlékszem tisztán, hogy az én mikroközösségemben két csoport volt. Aki Bizkit-et hallgat és aki Linkin-t. Én Wes Borland-ot és John Otto-t mindig is jobban bírtam, így sokáig őket preferáltam, de azért valahogy csak sikerült másoltan Németh Marcitól megszerezni Shinodáék albumát is. Emlékszem, pofátlanul elkért hétszáz forintot érte, de az a CD még mindig megvan, és furcsamód működik is! Erre varrjon gombot a modern technika! Tisztán megvan az is, hogy akkoriban a zenecsatornák a Crawling klipjét tolták állandóan, nekem pedig az a dal egyáltalán nem tetszett. Ellenben az In The End-re már mindenki rápörgött, köztük én is. Lehet rossz az ízlésem, de a klipes dalokat én az esetek többségében nagyon szeretem. Innentől kezdve meg folyamatosan pörgött nálam ez az album is. Nem volt olyan, hogy Limp Bizkit vagy Linkin Park, egyszerűen zene volt, és itt nyílt ki úgymond a szemem, hogy nem kell foglalkoznom mások véleményével. Számomra a nu-metal volt az önkifejezéshez vezető út vagy kapu.
Sokáig nem is hallgattam ezt az albumot mert felkavart és felhozta a régi érzéseket, amiket kisiskolásként átél az ember a sok szekálós, hülye gyerektől. Igyekeztem elnyomni ezt az albumot, de dudva is utat talál magának a betonban. A Papercut már az elején megmutatja, hogy mire is számíthatunk a zenekartól, a megrögzött, begyepesedett metal fanok azonnal kapcsolhatták is ki anno a magnót. A zenekar az első hangtól felfedi a lapjait és nem árul zsákbamacskát. Imádom ahogy megszólal a lemez, tiszta, de nem túl steril. Hanh apró díszítései nélkülözhetetlenek, akárcsak a Slipknotban Craig munkássága. Noha a számomra az igazi nyitányt mindig is a One Step Closer jelentette.Imádom a refrént és a nyitó témát. Totálisan egyszerű a lehangolt gitárok játéka, mégsem tudja senki úgy visszaadni igazán ezeket a riffeket, ahogy a zenekar teszi. Tipikusan az a fajta zene ez, mint a Nirvana-é volt. Eljátszhatják a legtökösebb zenészek is, nem lesz meg ugyanaz a hangulat. Azt meg nem is tudom elmondani, hogy milyen teli torokból írtam a négyszer négyes szobám falai között ordítani, hogy SHUT UP! A With You sok más dallal egyetemben inkább később talált meg igazán magának. Azért tegyük, hozzá, hogy tizenegy-két évesen még korlátozottak voltak a lehetőségeink a kétezres évek derekán. Örültünk, hogy éppen nem omlott össze az elektronikus világ és nem volt nagyon más fegyver a kezünkben, mint egy szótár, ha megakartuk érteni a szövegeket. Noha próbálkoztam Anna néninél, de az első fuck, meg shit szavaknál küldött az igazgatóiba (köszi Fred Durst) Otthon pedig nem volt szótár, maradt a könyvtár, ahol meg Erzsike néni nem segített, hogyan is kellene ezt használni. Ismétlem, tizenegy-két évesek voltunk és nem volt internet! Így aztán eléggé lassan haladtunk, nagyjából egy dalszöveg egy-két hét volt. Így ez nem ösztönzött eléggé, maradt az, hogy később megértsük a szövegeket. Így azért teljesen más kontextusba kerülnek a dalok. Ami valahol furcsa érzés, mert annak idején sokkal inkább az érzelmekre hallgattam, nem arra, hogy mit is ordít Chester. A Points of Authority-ra meg be kell vallanom, hogy az Emily-s verziónál figyeltem fel igazán. Addig mindig úgy voltam vele, hogy tök jó ez a tört ritmus, meg a rengeteg scrach, de igazán most ütött meg. Lehet készíteni a kötelet nekem, hogy ilyet le mertem írni, tuti, hogy az ősfanok kinyírnak, ha meglátnak a Nova Rockon. Mondjuk ők meg mit keresnek ott? Na, mindegy, haladjunk tovább! Ahogy korábban is mondtam a Crawling sosem volt a szívem csücske, most meg annál jobban szeretem. Amikor belép a gitár mindig bolintok egyet akár akarom akár nem. Úgy gondolom, hogy ez a dal jóval előrébb mutat, mint ahol a zenekar ekkoriban volt. Simán megelőzte a korát és akár a harmadik lemezen is helyt kaphatott volna. A hatodik dal a lemezen az én örök kedvencem. A Runaway volt az első dal, aminek lefordítottam a szövegét annak idején.
Mai napig ez a kedvenc Linkin Park lemezem, hiszen olyan energia szabadul fel a refrénben, amit a mai napig pontosan érzek a mellkasomnál. Ha pedig egy zenekar huszonöt év után is ilyen érzéseket tud kiváltani belőlem, akkor valamit nagyon jól eltaláltak. Hangzás tekintetében hihetetlen magasra tették a lécet már ezzel az első albummal is. Sehol sem tudok belekötni, minden úgy szól, ahogy annak kell. Hiába indít az egyik legmetalosabb riffel a By Myself ezt a dalt valahogy a hosszú évek alatt sem tudtam megszokni. Mondjuk az is igaz, hogy soha nem tekerem el a dalt, ami megint egy komoly dolog. Belegondolva egyik dalt sem szoktam áttekerni ezen a lemezen, ami megint csak arra ad bizonyságot, hogy jó a lemez. Az In The End-et, szerintem senkinek nem kell bemutatni. Minden rock disco kihagyhatatlan dala, minden hangszerbolt rémálma, ahol van kiállítva billentyűs hangszer. Ellenben akármennyire is van szarrá játszva ez a dal, még mindig nem tudom megunni. Az A Place for My Head nyitó témája egyszerűen zseniális. Akár egy pop dal intrója is lehetne, de annál sokkal több van benne. Meghallgatva észrevehetjük, hogy nagy megoldások ebben a dalban sincsenek, de nagyon jól működnek az egyszerű riffek egymásra pakolva. Talán ebben volt a legerősebb mindig is a zenekar, hogy tudták nem szabad semmit sem túlbonyolítani, ellenben remekül használták az egyszerű, de fogós riffeket. A Forgotten simán lehetne az előző dal második része is, hiszen együtt állják meg igazán a helyüket. A Cure for the Itch felkészít minket az utolsó dalra, noha ez is simán egy remek lezárása lenne a lemeznek. A Pushing Me Away még egyszer megmutatja, hogy mennyi helye van a nagy dallamoknak. Felkészíti a hallgatót a következő lemezre, ami szintugrás volt!
Összességében úgy tűnhet, hogy nem rajongók ezért a lemezért, de mégis egy annyira meghatározó része az életemnek, hogyha most kitörölnék a tudatomból, akkor egyáltalán nem lennék az az ember, aki ma vagyok. Én meg szeretek az lenni, aki, szóval…. Köszi Linkin Park!
