A Turnstile lemezajánló után úgy tűnik én lettem a hardcore felelős és bár kicsit lötyög rajtam a fehér atléta, a Glow On végül még a 2021-es best of listámat is megjárta. A BillyBio promót is a szerkesztőségi random-generátor küldte a lejátszómra, és ugyan az újévi fogadalmak között nem szerepelt, hogy idén több HC-t hallgatok, az ellenkezőjét sem ígértem meg magamnak.
Ez kellőképpen tükrözi a műfajjal ápolt neutrális viszonyomat, ami végül is nem rossz táptalaj egy objektív kritikához. Bár a műfaj tele van olyan toposzokkal, amik igen csak ingerlik a természetes geciségem, most alaposan megmostam az arcom hidegvízzel mielőtt elkezdtem szavakba önteni a hallottakat.
Nyilván volt valami fogalmam arról, hogy mi vár rám, illetve azt is tudtam, hogy a BillyBio nem valami natúrkozmetikum, azonban a Biohazard utoljára kazetta korában vendégeskedett a sétálómagnómban, így a gitáros-énekes Billy Graziadei dolgait illetően meglehetősen lejárt szavatosságú információkkal rendelkeztem. Az mondjuk innen-onnan lecsapódott az évek során, hogy Billy nem egy vaskalapos tradicionalista, próbálkozott ő már trip-hoppal, ott van ugye a rap-metalos Powerflo, de egy gabber DJ-vel is összeszűrte már a levet, illetve emlékeim szerint a Biohazarddal már a legelején is próbálták levakarni magukról a HC matricát.
Mivel a Bio egy ideje csendben van, illetve Evan Seinfeld el is tolta közben a bringát Graziadei elunva a tökölődést, 2018-ban beröffentette a BillyBio-t, ami immáron a második lemezével reszeli a fémet. Örvendetes, hogy szűklátókörűséggel továbbra sem vádolhatjuk a jó Billy-t, a Leaders & Liars igazi keverék lemez lett, ahol nem a hardcore az első számú hozzávaló, de persze nem is szomorkodik magányosan a sarokban. Nagyon-nagyon régen, még mielőtt a Killswitch Engage, Bleeding Through, Shadows Fall és társaik elbitorolták a címkét, az ilyen muzsikát hívták metalcore-nak (én például a Suicidal Tendencies kapcsán találkoztam először a terminussal), de dolgok jelen állása szerint szerencsésebb a crossover kategóriába sorolni a BillyBio-t.
Pedig aztán itt valóban a hardcore keveredik mindenféle fémforgáccsal mégpedig nem patikamérlegen mérve, hanem ösztönösen, gyomorból. Szerintem, ha Billynél reggel odaég a pirítós, akkor sem kúrja a falhoz a tányért, inkább magával viszi a haragját a stúdióba (vagy kapásból ott éget oda valamit, hogy ne törjön meg a lendület), aztán gyerünk, hadd kapja meg ismét ez a világ, amit megérdemel.
Egyébként egy retrospektív keményzenei kirándulás az egész lemez, ahol néha a Slayer mutatja az irányt (Fallen Empires, Enough), máskor meg a Ministry lábnyomán barangolhatunk (Deception), ugyanakkor a klasszikus hardcore punk kedvelőinek sem kell csalódni: a címadó Leaders & Liars tradicionális színpadról ugrálós HC, amiben Billy önmagával tolja a csordavokált, illetve az elsőként klippesített Turn the Wounds is ezt az irányt követi. Az összképet az olyan atmoszférikus szösszenetek színesítik mint a Sheepdog vagy a női vokállal gazdagított Just in the Sun, szóval sportemberhez méltó módon Billy gondolt a nyújtásra is a sok túrás közepette. Az olyan riffelgetős, rockos nótákból, mint a zárótétel Cyanide szerintem többet is elbírt volna a lemez, de ettől függetlenül is ünnep a korong egy punk/HC arc számára, de még a magamfajta kívülállónak is okozott pár kellemes pillanatot.
Ahogy itt a blogon is olvashattátok, nem kizárt, hogy a Biohazard a közeljövőben ismét aktivizálja magát, így felfoghatjuk a Leaders & Liarst akár egy jól sikerült bemelegítésnek is. Egészségünkre!
