RockStation

Albumsimogató: Skid Row – Slave to the Grind (Atlantic Records, 1991)

A Skid Row név megint szép lesz?

2022. április 18. - moravsky_vrabec

skidrowlp91.jpg

Ha fellapozzuk a Rockstation archívumát, láthatjuk, hogy méltatlanul keveset foglalkoztunk a Skid Row-val. Ez persze érthető, hiszen – bár papíron léteznek – magazinunk megalakulása óta nem adtak ki egy lemezt sem. Most, hogy újra ígéretes mozgolódás van a zenekar háza táján, poroljuk le egy régi klasszikus lemezüket, a Slave to the Grind-ot!

Hagyományosan történelmi visszatekintéssel kezdjük, ami nem lesz túl hosszú, ugyanis a Skid Row korai időszaka viszonylag gyorsan, különösebb kacskaringók nélkül zajlott. A bandát 1986-ban alapította Dave Sabo gitáros és Rachel Bolan bőgős New Jersey-ben, azóta is ők ketten a banda fő dalszerzői. Dave „Snake” Sabo, aki mellesleg magyar felmenőkkel is rendelkezik, Jon Bon Jovi gyerekkori barátja, még zenélt is a Jovi egy korai felállásában. Ez a kapcsolat nemcsak egyszerű fun fact, de fontos szerepet játszik a Skid Row indulásában is. A két New Jersey-i jóbarát megállapodott, hogy amelyikük hamarabb befut, segíteni fogja a másikat a zeneipar útvesztőiben. Ez, mint tudjuk, Jon Bon Jovi-nak jött össze, aki a 80-as évek végére már szupersztár volt, és be is tartotta az ígéretét. Neki is köszönhető, hogy már az első Skid Row albumot egy multikiadó gondozta, Michael Wagener csúcsproducer ült a keverőpult mögött, és a Bon Jovi előzenekaraként mutatkozhattak be egy nagyszabású turnén.

Kevesen mondhatják el, hogy a kezdő hátszél nem holmi babapuki volt, hanem igazi tornádó. De az is igaz, hogy rászolgáltak a megelőlegezett bizalomra. Az első albumuk vitán felül klasszikus, és olyan örökzöldekkel gazdagította szeretett műfajunk történelmét, mint az 18 and Life, az I Remember You ballada, vagy a Youth Gone Wild generációs rockhimnusz. Ez utóbbit szerintem még azok is ismerik, akik nem is hallották a Skid Row nevét. A dalaik ott tobzódtak a listákon, a lemez többszörös platina lett, jöhetett a turné a Bon Jovi-val. Ez azonban nem zajlott súrlódások nélkül, a jó Jon ugyanis kezdte túlzásba vinni a baráti segítségnyújtást, ami egyre inkább atyáskodásba ment át. Amikor már az üzleti és kreatív folyamatokba is bele akart folyni, a srácok jobbnak látták, ha szakítanak, végül a turnét is otthagyták. Később a Mötley Crüe és az Aerosmith társaságában zajongtak tovább, és eljutottak Európába is. A zenekar tehát megvetette a lábát a zeneiparban, jöhetett a folytatás.

Ezzel el is jutottunk a cikk témájához, a Slave to the Grind ugyanis a második lemezük. Bár már nem igazán volt mit bizonyítaniuk, mégis hajtotta őket a „majd most megmutatjuk” lendülete. Az első lemez után ugyanis bekerültek a(z akkor még) divatos hajmetál – glam metál skatulyába, és ez nagyon nem volt ínyükre. A(z akkor még) jóképű, szőke, hosszú hajú Sebastian Bach énekes nem a tinimagazinok poszterfiúja akart lenni, hanem elismert metálénekes. Ráadásul minden adottsága meg is volt hozzá, csak hát a showbusiness nem így működik. „Nem fodrászleckéket vettem évekig, hanem énekórákat!” – mondogatta akkoriban az interjúkban. A kettes lemez tehát jóval keményebb lett, mint elődje, és az volt a küldetése, hogy a zenekart metálbandaként pozícionálja újra.

Arról nem szólnak históriák, hogyan győzték meg erről a kiadót, akik bizonyára jobban örültek volna egy Poison juniornak. Ne feledjük: a 90-es évek legelején vagyunk, az amerikai toplista csaknem fele hajbandákból állt. De akárhogyis, a kiadó ugyanaz maradt, és ismét felkérték Michael Wagenert, aki egészen korán, már az előkészítési-demózási fázisban csatlakozott hozzájuk. A lemez végül 1991 júniusában jött ki, és a megjelenés hetében első lett a Billboard listán. Zoomoljunk rá néhány csúcspontra, van bőven!

A nyitódal, egyben első kislemez és videó Monkey Business visszafogott bevezetője után Sebastian máris hatalmasat ordít, és nem utoljára teszi ezt. A verzében meg úgy hadar és harapja el a félszavakat, hogy ember legyen a talpán, aki bármit megért a szövegből. Én biztosan nem tudnám elkaraokézni, még úgy se, hogy olvasom a sorokat. Mondhatjuk, hogy keménykedős, erre játszik rá a fekete-fehér klip is, csak hát az a helyzet, hogy a dal rohadt jó. Mindent kicsit feljebb tekertek ezen a lemezen: nemcsak keményebbek a dalok, de jobban is szólnak, és Sebastian is erőteljesebben énekel. Karakteresebbek a riffek, és úgy általában a ritmusgitár nagyobb szerepet kap, így biztosítva a „metálosabb” megszólalást.

Jó példa erre a következő dal, a címadó Slave to the Grind. Ebben még rátettek egy lapáttal a vadulásra, a dal bevezetője színtiszta thrash, gyors tempókkal, zakatoló riffekkel. A szöveg a kisember monoton, taposómalom-szerű életéről szól, aki mégsem hagyja magát elnyomni. A borító is ezt a miliőt idézi meg, érdekessége, hogy nem négyzetes formátumú, a teljes kép a füzetet kihajtogatva bontakozik ki. A képet Sebastian apukája, David Bierk festette. (Ebből az is kiderülhetett, hogy a Sebastian Bach csak művésznév, pedig emlékszem, annak idején az MTV-n úgy mutatták be, hogy tényleg ez a neve.) A harmadik The Threat ugyanezt a gondolatot viszi tovább, így az első három dal igen erős lemezindítást ad ki.

Jól van, értettük, bedurvultak, dühösek, de mi lett a lírai számokkal, vagy az olyan fél-lassúkkal, mint az 18 and Life? Nos, ezek sem tűntek el, sőt, három is ott figyel a lemezen. Egyik sem könnyen emészhető szerelmes dal, inkább power-líra, ha már címkézni kell. Talán pont ezért, de mindegyik csúcspont, nem kötelezően letudott ujjgyakorlat, hogy oké, legyen valami lassú is. A Quicksand Jesus az istenkeresésról szól, arról, hogy mennyire megfoghatatlan ez, akár a futóhomok, amit elsodor a szél. Az In a Darkened Room témája még súlyosabb, a gyerekek ellen elkövetett zaklatás, szexuális visszaélés. A dal közepén Sebastian olyat ordít, hogy tényleg elképzeljük, ahogy Apu belép a gyerekszobába, és ott csúnya dolgok fognak történni. Végül, a lemezt is záró Wasted Time-ban a főhős egy barátjának énekel, aki javíthatatlanul elcseszte az életét, és már a végét járja. Nincs konkrétan kimondva, hogy milyen szubsztancia túlhasználata miatt, csak a végén annyi: „Sosem hittem volna, hogy ilyen messzire mész, haver.” Nos, ez a három lassú szám van a lemezen, egyik se éppen elsőrandis toposz. Sebastian viszont ezekben énekli a legnagyobbat, hiszen a dalok drámai felépítése és hangulati sokszínűsége végtelen lehetőséget kínál, és ő él is velük.

Szó volt a vadulós számokról, a lassúkról, de van még egy harmadik zsáner is, ezek a rövid, punkos dalok. Ilyen a Riot Act (Bálint barátom figyelte meg, hogy magyarul pont úgy hangzik a refrén, mitha azt énekelné, hogy k*rvaélet), valamint a Get the Fuck Out. Ennek jelentése szabad fordításban: „elnézést, meg kell kérnem, hogy távozzon.” Mivel csúnya szó van benne, a Walmart áruházlánc nem volt hajlandó forgalmazni a lemezt, ezért végül két változatban jelent meg. A „clean version” nem tartalmazta ezt a dalt, helyette a Beggar’s Day került fel. Az álszent amcsiteszkó mellett több más forgalmazó is csak a cenzúrázott változatot árulta – ó, képmutatás!

A kettes lemez tehát minden tekintetben túlszárnyalta az elsőt. Kivéve az eladott példányszámot: a Slave… „csak” dupla platina lett. Bár megvolt a Billboard első hely, ez nem mindig mérvadó, ugyanis a rockrajongók sokszor a megjelenéskor megveszik a lemezt, ami így felkerül a listákra, majd ugyanolyan gyorsan el is tűnik. Ezzel már főzenekarként turnéztak, majd mentek egy kört a Guns n’ Roses vendégeként is. Sikerült elérni a célt: úgy maradtak kereskedelmileg sikeresek, hogy nem kellett kompromisszumokat kötni. Akkoriban tényleg nagy szám volt a Skid Row, minden rocker ismerte a nevüket.

De mi történt azóta? Mire kifutott a promóciós kör, beütött a grunge, és a hagyományos metálbandák népszerűsége léket kapott. A menedzsment javaslatára rövidebb szünetet tartottak, hogy megvárják, amíg lecsendesedik a divat, és visszatérjenek a harmadik lemezzel. A stratégia papíron jónak tűnt, de mégsem lehetett minden körülményt előre megjósolni. A grunge óriásit durrant 1992-ben, és csak nagy sokára ültek el a hullámai. Utána viszont jött más (pop-punk, nu metal, megamimég), és nem a „rendes” metal tért vissza. Nem várhattak örökké, kiadták a Subhuman Race lemezt (1995), ami nyomába sem ért az első kettőnek. Nem én fogom megfejteni, hogy miért, hiszen számomra a dalszerzés eleve egy misztérium, mert én nem rendelkezem ezzel a képességgel. Mi lehet az oka, hogy ugyanazok az emberek, akik 1991-ben kiadtak egy gyöngyszemet, négy évre rá egy erőtlen, fáradt, unalmas anyagot hoztak össze? Állítólag már a készítése közben feszültség volt a zenekaron belül, elsősorban Bach és a többiek között, talán ezért. A lemez persze bukó lett, és nemsokára elköszöntek az aranytorkú énekestől, majd a zenekar is feloszlott.

skidrowband91.jpg

Három év szünet után ismét bebikázták a Skid Row motorját. Snake, Rachel és Scotti tértek vissza a klasszikus ötösből, a mikrofon mögé pedig Johnny Solinger állt, aki másfél évtizedet teljesített a poszton. Ezalatt azonban csak két lemez készült, sajnos mindkettő felejthető, a Skid Row nem igazán mutatta egészséges zenekar képét. Solinger után ZP Theart lett az énekes, őt a Dragonforce-ból ismerhetik többen. Vele nem is készült lemez, bár gondolom, a turnékon gond nélkül elénekelte Bach korábbi témáit. Ha már szóba került, ő sem járt jobban: sosem tudta további sikerekre váltani a hírnevét. Voltak szólólemezei, vendégszereplései, játszott Broadway musical-ben, de újabb áttörést sosem ért el. Közben folyamatosan ment a sárdobálás közte és a többiek között, főleg Sebastian részéről. Hol kutyázta volt zenésztársait, hol meg azt akarta elérni, hogy alakuljon újra a klasszikus felállás, és nyomjanak egy nosztalgiaturnét. Sejthetjük, hogy ezzel mekkora lóvét lehetne szakítani, mégsem sikerült összehozni.

És most jön a DE, ami miatt a bevezetőben azt írtam, hogy ígéretes mozgolódás van a zenekar háza táján. Nem Bach tért vissza ezúttal sem, hanem találtak egy fiatal énekest, akivel már fel is vettek egy lemezt. Az új arc Erik Grönwall, aki kissrácként hatalmas rajongó volt, még egy zenei tehetségkutatóba is bekerült, ahol az 18 and Life-ot énekelte. Majd a H.E.A.T. énekese lett, megküzdött a leukémiával, és most ő a Skid Row énekese! Az új lemez (The Gang’s All Here) októberben jön, a címadó dalt már megmutatták, több, mint ígéretes. A csapat a Scorpions vendégeként koncertezik a napokban, tessék csak rákeresni a kalózvideókra, élőben is zseniál! Ez eddig úgy hangzik, mint valami modern tündérmese, és ha még a lemez is jó lesz, akkor igazán örülhetünk. Addig is itt van nekünk a Slave to the Grind, egy hibátlan, tízpontos album. Most már nem mondhatod, hogy sosem hallottál róla, nem igaz? 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr1517809333

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gyingizik 2022.04.19. 15:29:16

Nosztalgikus emlékek törnek elő gimiből... 1991-ben pl. a sok új banda közül a Guns n Roses csak egy volt, pl. a Skid Row fenti két albuma még ugyanolyan nagyot szólt, mint egy Guns album. Ugyanolyan név volt. Aztán...
Érdekes, hogy végül is a feledésre egyelőre nem ítélt Guns-nak is csak két jó albuma van, (Mint a Skid Row-nak) az Appetite... és a Use your Illusions. Csak mondjuk az Illusions az igazándiből egyben 3 és fél album...

Nebelraser 2022.04.19. 19:47:32

A "Get the fuck out"-ot talán úgy lehetne legjobban fordítani, hogy "takarodj a picsába", "húzz a francba" vagy ilyesmi :)

Emlékszem, először nekem nem is tetszett annyira a Slave to the Grind, de mostanra egyértelműen a legjobb Skid Row albumnak tartom.

Zelmo · https://zenehallgatas.blog.hu/ 2022.04.19. 21:54:38

Hibátlan tízpontos album? Végig nem tudnám hallgatni, pedig többek között ezen nőttem fel, csakhogy ma már másképp látom. Klisé-klisé hátán, erőltetett image, és azok az ordítozások, szerintem nem ér 6 pontnál többet.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum