Idén valamiért nem tudok elszakadni Franciaországtól. Folyamatosan érkeznek az újabb zenekarok innen, akik felhívják magukra a figyelmet. A Klonosphere Records küldte nekünk az Inner Landscape bemutatkozó, első lemezét. A 3H33 egy iszonyatosan nehéz anyag, amit nem raksz egyből vissza a lejátszóba. De miért is nem?

A francia négyes nagyon érdekes fúziós zenét csinál. Van benne egy posztapokaliptikus hangulat, amit én az Absent In Body-nál vagy az Amenránál érzek. Mellette vannak olyan gitáros megoldások, amik néhol a stoner-psy-ból merítkeznek, egy nagy adag progresszív fűszerrel. Ének tekintetében meg olyan az egész, mint az Ektomorf Outcast albuma, itt a hangzásra gondolok, de tagadhatatlan a Sumac hatása is a lemezen. A zenekar elmondása szerint, ez a hat szám a családok szétesésének a témáját járja körbe egészen addig, amíg véget nem ér a család. Ez a téma azért nem áll távol a magyar lakosságtól, így talán ez is közrejátszik abban, hogy még közelebb érzem magamhoz az albumot. A zene nyers, zsigeri, magával ragadó az első pillanattól kezdve. Érdekes, hogy manapság milyen kettősség van már. Az első albumok nagyon nagy része egyből jól szól, de rengeteg a házi barkács, ahol elvéreznek valami miatt a lemezek.

Arra kell készülnie a hallgatónak, hogy a dalok átlag hossza hat perc körül mozog, egyetlen egy szerzemény van, ami egy perc alatti, de a Wreckage sokkal inkább egy hangulati elem akar lenni, szerintem. Amolyan összeomlást jelképező dal. A lemez a The Order Of Thing  nyitja, ami egyből megmutatja, hogy milyen hangulatra kell készülnünk. Itt még eszembe jutott az ISIS zenekar is, mint hatás. Minden van a dalban, amitől izgalmas lesz. Nagyon jól játszanak a különböző stílusokkal  a srácok. Könnyedén váltanak a jazz-es témákról az agyat felemésztő tekerésig minden között. A szólós részt kimondottan szeretem a dalban, mert egyből azt érzi az ember, hogy tele van ez a gitártéma keserűséggel. Nekem meg szimpatikus, amikor érzéseket élek át a zene hallgatása közben. A dalok közben folyamatosan érzek valami feszült visszafogottságot, ami bármikor robbanhat. Különösen igaz ez a Collective Dissonance esetében. Ennél a résznél már teljesen biztos voltam benne, hogy erről a lemezről írni kell, sőt ekkor már rendelni is akartam a vinylt, csak vicces, hogy a szállítás annyiba kerül, mint maga a lemez. Ezzel nem lehet valamit kezdeni?! Költői volt a kérdés…Az Old Ghost tényleg szellemként leng a fejünk felett. Különösen érdemes figyelni az album alatt, Bernet Adrien, dobos játékát. Hihetetlen király témákat tud egy-egy riff alá pakolni. Természetesen a könnyedebb hangvételű dal után az Unexpressive Fall személyében visszatér a bizonytalanság, a feszültség és a keserű ordítás. Az album címét is adó 3H33 zárja a lemezt, ezzel érkezünk el a teljes széthullásig. Valahol azt érzi a hallgató a dal közben, hogy amikor a menedéket nyújtó otthon/család szétesik az nem feltétlenül annyira rossz már, hiszen annyi szarság történt addigra. 

Az album végére érve én sem mondom azt, hogy kár, hogy vége a lemeznek bármennyire is tetszik. Eléggé súlyos témát boncolgat a zenekar, ami engem eléggé megérint, hiszen csonka családban nőttem fel. Nehéz ezekről írni, megviseli az embert, ha átélt ilyet. Nem mondom, hogy azonnal újra hallgassam, a remek teljesítmény ellenére sem.