Sebastian Bach szuperereje abban rejlik, hogy akkor is róla szól minden második híradás, amikor nincs is új lemeze vagy egyéb megmozdulása. Ennek ismeretében nem sokat vártam a 10 év szünet után kiadott Child Within the Man albumtól, annál nagyobb volt a meglepetés, ezúttal a jó értelemben.
Sebastian kétségkívül a műfaj egyik legnagyobb kalibere, a hangját és a karizmáját tekintve is. Ezért is nagy kár, hogy – ha szigorúbban tekintjük – évtizedek óta kispadra kényszerült. A lemezhez íródott sajtóanyagban persze részletesen leírták, mi mindent művelt a pályafutása során (szólólemezek, Broadway-musicalek, tévésorozatok), azért a „mi fajtánk” továbbra is úgy ismeri őt, mint a Skid Row eredeti énekesét. Az pedig 1987 és 1996 között volt, a miheztartás végett. A lassan 30 éve bekövetkezett szétválást mindkét fél megsínylette: azt a varázst, amit közösen hoztak létre, különösen az első két nagylemezen, sem Sebastian, sem a maradék Skid Row nem tudta még megközelíteni sem. Hasonló módon járt egyébként a Queensryche és Geoff Tate is, de az egy másik történet. Maradjunk hát annyiban – és ezzel zárom is a történeti áttekintést – hogy a rocker közönség gyakrabban hallotta Sebastian nevét bulváros-beszólós-összeveszős hírek kapcsán, mint kiváló dalok és albumok okán.
Aztán befutottak az első hírek és az előzetes kislemezek, én meg úgy jártam, mint a Grincs a filmben: egyszercsak megdobbant a szívem. A Child Within the Mant az egyszerűség kedvéért nevezzük szólólemeznek, hiszen Sebastian neve alatt jelenik meg, de fontos tudni, hogy több segítője, alkotótársa is akadt. A legfontosabb Michael „Elvis” Baskette, a lemez producere, aki olyan bandákkal dolgozott a közelmúltban, mint az Alter Bridge vagy a Mammoth WVH, az ifjabb Van Halen zenekara. Elvis emellett társszerző is volt, és ha hihetünk a sajtóanyagnak, a dalok véglegesítése és a felvételek idejére Sebastian becuccolt floridába a producer saját stúdiójába, és együtt dolgoztak a témákon. Nem akarok boomerkedni, de ugye régen ez volt az általános, manapság meg az a norma, hogy még a komolyabb bandák is egy házistúdiónak csúfolt laptopon mindenféle effektekkel bütykölnek, míg az oda-vissza küldözgetett fájlokat valaki össze nem fésüli. Értékeljük hát az oldschool megközelítést! A társszerző-producer mellett néhány sztárvendég is tiszteletét teszi a lemezen, Steve Stevens, John 5 és Orianthi is beleadtak a közösbe, legyen szó egy-egy gitárszólóról, vagy komponálási segítségről. Rajtuk kívül helyenként profi dalszerzők is besegítettek a végeredménybe, de az ő nevük valószínűleg keveseknek hangzik ismerősen.
Végül említsük meg David Bierk festőművészt, Sebastian már elhunyt apukáját, a borítókép ugyanis az ő munkáiból született. Két korábbi festményét montírozták össze, az egyiken a gyermek Sebastian szalad egy lerobbant autó felé, miközben a háttérben Jézus éppen mennybe megy, a másikon pedig a már felnőtt Sebastian énekel a színpadon. Közepesen ismert fun fact, hogy a Slave to the Grind című Skid Row klasszikus borítóképét is az idősebb Bierk festette. A Child Within the Man nem konceptlemez, de van egy visszatérő témája, amit Sebastian magyarázott el a sajtóanyagban:
Semmi más nem adhatja meg azt a gyermeki érzést, mint a rock and roll. Felteszel egy dalt, és azonnal kissrácnak érzed magad, nem számít, hány éves vagy. Számomra erről szól a zene; nagyon értékes szerepet tölt be az életemben. Amikor a pandémia során évekig be voltunk zárkózva, emlékeztetni kellett magamat, hogy a rockzene valójában jó móka. Fényt hoz az életünkbe. Ez a lemez központi témája. A borítóképpel együtt nézve, a „Child Within the Man” (kb. a férfiban lakozó gyermek) egyszerűen tökéletes cím.
Akkor nézzük kicsit közelebbről, milyen dalokkal tér vissza Sebastian a körforgásba csaknem egy évtized után! A lemezt indító Everybody Bleeds gyorsan felveszi a fordulatot, ennek szövegében hangzik el a lemezcímet is adó tételmondat. Ha túltesszük magunkat azon, hogy a riffje szinte egy az egyben a Dr. Feelgood daltól „kölcsönződött,” ez bizony egy tökös, dallamos US hard rock téma, egyben a lemez legjobbja szerintem. Harsány, karcos dal, nem annyira simára polírozott, mint mondjuk a Skillet vagy a Shinedown dolgai, bár azért ezek sem túl távoli referenciák. Ha további zenei hivatkozási pontokat keresünk, nem mehetünk el a régi Skid Row mellett, de kicsit későbbről a Halestorm is megállja a helyét.
Az erős kezdés a Freedom című dalban is folytatódik, ebben hallhatjuk a lemez legerősebb refrénjét. John 5 a vendég-közreműködő, bár arról nincsenek infóim, hogy csak a szólót adta, vagy mélyebben is belevonódott a dalszerzésbe. Hihetetlen energiák feszülnek a dalban, ami számomra a Mötley Crüe-t idézi, abból az időszakból, amikor Vince visszatért, és a puncimetált elhagyva próbáltak kicsit szigorodni. Sebastiannak jobban áll.
A (Hold On) To the Dream becsapósan indul, először azt hisszük, már jön is az obligát ballada, de gyorsan bekeményítenek, és végül a lemez legsúlyosabb dala kerekedik belőle, hihetetlen magasakkal. Tanítani való, ahogy felépül, majd néhány dinamikai váltás után átmegy egy jófajta tapsmetál himnuszba. Aki szereti a Halestormot, annak ez lesz a kedvence a lemezről. A Future of Youth újabb erős darab egy igazi gitárhős szólóval (Orianthi), a Vendetta végén pedig egy finom US-metálos, kétlábdobos vadulást hallunk, Sebastian is előveszi a mélyebb hangszíneit. Végül a To Live Again képében befut a lassú szám is; alapvetően rendben van, de számomra inkább kötelező ujjgyakorlatnak érződik. Vagy inkább elszalasztott lehetőségnek, ismerve Sebastian ebbéli kvalitásait.
A lemez első fele rejti az erősebb dalokat, de a színvonal meglepően egységes. Nincsenek töltelékszámok, mint ahogy mindent elsöprő sláger(ek) sem. Egyben hallgatós, régisulis lemez, emiatt számomra különösen szerethető. Amikor megjött a promóanyag, egyből rávetettem magam, és párszor le is forgott, igaz, csak az autóban a napi ingázás közben. Aztán egy kis szünet után, már odafigyelve került ismét terítékre, és a legtöbb dal már ismerős volt. Ez általában jót jelent.
Hiába lelkendeztem pár bekezdéssel feljebb a hagyományos stúdiómunka okán, nem hallgathatom el, mennyire természetellenesen szól a ritmusgitár. Olyan, mint amikor zuhanyzáskor víz megy a fülünkbe, és ott cuppog egy darabig. Nem mindegyik dalban van így, meg aztán hozzá is lehet szokni, de elsőre feltűnő. A credóként is felfogható What Do I Got to Lose?-ban például harap a kacsa, a fene se érti.
Egy percig sem tagadom, hogy a Sebastian-féle nagyszájú, minden-lében-kanál karakterek nem a kedvenceim, de ami jó, az jó. A langaléta énekes végre a hangjához méltó dalokat énekelhet. És ha már a hang szóba került: továbbra is azonnal felismerhető, dinamikus, erőtől feszülő orgánummal büszkélkedhet. Igen, én is hallom az utómunka nyomait, de mindezzel együtt elégedettek lehetünk.
Van itt egy másik történetszál is, de ezt éppen csak érintjük. A Skid Row jelenleg ismét énekes nélkül maradt, miután Erik Grönwall egészségügyi okból kilépett. Persze azonnal felmerült a lehetséges újjáalakulás, már megy is az üzenegetés a sajtón keresztül. Sebastian menne, a többiek köszönik, nem kérnek belőle, legalábbis egyelőre. Majd meglátjuk, hogy „van az a pénz,” vagy ezúttal sem lesz semmi belőle. Én most 50-50-re tippelném az esélyeket, de mindegy is, Európába amúgy se valószínű, hogy átruccannának. Ami fontos, hogy Sebastian egy erős dalcsokorral állt most elő, amiből bátran válogathat a koncertprogramba az első két Skid Row lemez dalai mellé.
