Nehezen állt össze, de hét évvel a legutóbbi után végre megjelent a Def Leppard új albuma, a Diamond Star Halos, ráadásul dupla lemez lett. Vajon megkopott-e a gyémántcsillag ragyogása a négy évtized alatt?
A Def Leppard nehezen találta a helyét a megváltozott zeneiparban. A dalaik sokáig nem voltak elérhetők a digitális platformokon, és gyakran mondták az interjúkban, hogy az album-formátum nem feltétlenül a legjobb számukra. Ezzel nincsenek egyedül, mások is kísérleteznek azzal, hogy EP-kiadással vagy dalonkénti megjelenésekkel tartsák fenn a figyelmet. Ugyanakkor a rockzenében lassabbak a változások, a többség azért továbbra is lemezekben gondolkodik.
Ami a dalszerzést illeti, azzal sosem volt gondjuk; az új anyag esetén végül 15-nél állt meg a számláló, és gondolom, hagytak tarcsiban a különleges verziókra is. A lemezfelvétel már komplexebb feladat volt, az öt zenész és Ronan McHugh producer három ország között küldözgették a felvételeket, két külön időzónában. Vivian Campbell gitáros például egyedül dolgozott a szólók felvételén, a többiek meg videón instruálták, hova tegye a mikrofont és melyik gombot kell megnyomni. Nos, ez inkább érdekes fun fact, amiből semmi nem hallatszik a lemezen, sőt, kifejezetten rockosan, arányosan szól. Engem a Slang anyagra emlékeztet a hangzás, akkor hagyták el először a kütyüket meg az elektronikus dobokat.
Meggyőzően indul az album, a nyitó mesterhármas rejti a legerősebb dalokat. Nem véletlen, hogy ezeket mutatták meg előzetesen is. A Take What You Want-nak frankó dzsi-dzsi-dzsi riffje van meg persze azonnal ragadó refrénje. Meg klassz szólója. Meg egy érdekes kiállás a közepén. A sorban a Kick követi, ami szerintem az egész csomag legerősebb darabja. Az utolsó pillanatban született, amikor már majdnem elkészültek a felvételekkel. Phil Collen gitáros küldte át a többieknek azzal a kérdéssel, hogy legyen-e belőle Def Leppard dal, vagy lepasszolhatja valaki másnak? Egyszerű, fogós tapsmetál himnusz, kár lett volna elpattintani. A hármas Fire It Up hasonló hozzá, a régi glam rock előadókat idézi, a Hysteria lemezről se lógott volna ki. Ha már megy az együtt-dúdolás (tehát kb. azonnal), próbáljuk meg odafigyelősen hallgatni, hogy kibontakozhassanak a részletek. Sok más mellett ezt szeretem a DL zenéjében, hogy mennyire kidolgozottak a dalaik, még a látszólag egyszerűek is.
A This Guitar az első lassú téma, és itt exponálják először Alison Krausst, aki duettet énekel benne Joe-val. Alison egy amerikai country énekesnő, és a magunkfajta onnan ismerheti, hogy Robert Plant is gyakran dolgozik vele. Ez a valóban country-s dal már csaknem húszéves, de valahogy eddig nem került lemezre. Ebben a formában azonban már nem volt kérdés, hogy kieresszék a nagyvilágba. Joe-nak persze arra is van egy jó sztorija, hogyan került a képbe Alison; állítólag egy foci témájú SMS-váltással kezdődött Robert Plant és közte:
2020-ban a Wolves a Sheffield United ellen játszott, és elkezdtük ugratni egymást. Aztán megkérdezte: „Min ügyködik mostanában, fiatalember?” Erre én: „El ne mondd senkinek, de új albumon dolgozunk.” Majd Robert: „Ó, Alison-nak muszáj elmondanom, mert ti vagytok a kedvenc bandája, ami elég idegesítő.” Egy ideje már tudtuk, hogy Alison kedvel minket, egyszer egy interjút is készített velünk a Q magazin számára. (...) Aztán gyorsan eljutott hozzánk a hír, hogy Alison szívesen szerepelne az új lemezen. Elküldtük neki a Lifeless-t és a This Guitar-t, és azt mondtuk: „Ez a két dal lehet a leginkább megfelelő neked, válaszd, amelyik tetszik.” Alig egy órán belül visszaüzent: „Te jó ég, nem tudok választani, mindkettőt imádom.” Én meg anélkül, hogy megkérdeztem volna a srácokat, visszaírtam: „Akkor legyen mindkettő!”
Elég is az anekdotázásból, hiszen még előttünk van egy tucatnyi dal. A második négyes blokk (bakeliten a B-oldal) ugyanúgy épül fel, mint az első: három virgonckodás, egy lírázás. Az SOS Emergency annyira tipikus Leppard, hogy ha zenetörténész lennék, ezen mutatnám be, hogyan épül fel egy daluk. Határozott riff, gitárharmóniák a bevezetőben, könnyed hangvétel, egy kis ó-ó-ózás és gazdag háttérvokál a refrénben. Mintha halványan emlékeztetne egy korábbi dalukra (ezzel nincs egyedül itt), de ezt most elnézzük. Ebből a négyesből kiemelkedik a U Rok Mi (ez valami új nyelvjárás lehet, mint a mármeghívó meg a szóvalfakkdet), végül egy vonósokkal gazdagított lassú zárja – és még mindig csak a lemez felénél járunk.
A C-oldal is a 3+1 leosztást követi, ebből a Gimme a Kiss érdemes kiemelésre. Könnyű falat butuska szöveggel, ráadásul a „Show me a thrill that shocks” sor helyett én mindig azt hallom, hogy Show me your tits..., de ez inkább engem minősít. (Vagy eredetileg is így volt, csak belépett az öncenzúra.)
És innen kezdve valahogy bepunnyad a lemez a végére, én nem tettem volna fel mind a 15 dalt. Nem is azért, mert sok a lassú, hanem mert fakók a dallamok, enervált lett a hangulat. Az olyan daloktól, mint az Angels (Can’t Help You Know) az életkedvem is elhagy, és ha lenne mindentmonitorozó okosórám, biztosan heves csipogásba kezdene miközben hallgatom.
Rattlehead18 kolléga használta nemrég a „zenei gyorsfogyasztók” szófordulatot, ami szöget ütött a fejembe, mert nemcsak a botcsinálta firkászokra igaz, hanem a többségre is mostanság. Belehallgatunk az új cuccba, esetleg csak háttérzeneként, majd ugrunk is tovább a következőre, amit feldob az algoritmus. Így nem igazán fair a Pyromania-Hysteria-Adrenalize hármashoz mérni, majd kijelenteni, hogy nem ér fel azokhoz. Szerintem a Diamond Star Halos is rejt több olyan csiszolatlan gyémántot (pun intended), ami ha megkapja a kellő törődést, bátran a híres slágereik mellé állítható.
Nemcsak a lemez, de ez az ismertető is nehezen állt össze, hiszen már másfél hete megjelent az anyag, azóta szorgalmasan hallgatom is. Fülhallgatóval ínyenckedve nagyon tetszik, elsősorban a kifinomult hangszeres megoldások miatt. Ha autóban hallgatjuk, ártatlan háttérzeneként húzódik vissza, este 10 után meg simán elalszunk a végére. Szóval nem lesz Év Albuma, de annál azért sokkal több van benne, hogy egy legyintéssel elintézzük. Nem mernék rá fogadni, hogy lesz még újabb lemezük, hiszen náluk lassabban történnek a dolgok. A tagok egymástól távol élnek, meg aztán épp most készülnek megkeresni a világ összes pénzét a Mötley Crüe-val közös amerikai (és talán európai) turnén. Majd jön a többi földrész is szép sorban, szóval meglátjuk, hogy 65+ évesen akarnak-e még ők új dalokkal molyolni. Ha mégis felpörög majd a kreativitás-turbó, csak annyit kérnék, hogy próbáljanak meg beleférni háromnegyed órába...
