Három nap különbséggel látogat Budapestre a ’90-es évek végének, 2000-es évek elejének két abszolút alternatív rockzenei ásza, a Korn és a Deftones – milyen durva lett volna, ha egy napra sikerül, ráadásul egymás után! De nem így lett. Ha valaki ezt húsz évvel ezelőtt így, három nap eltéréssel hozta volna össze, igen nagy anyagi értelemben vett fejfájást okozott volna a fanoknak, de hogy mind a két koncert ide-odatologatott eseményként landolt ott, ahol, jó eséllyel lesznek bőven, akik minden nehézség nélkül „dupláznak” majd. Elsőként a Korn került terítékre, akik a friss lemezüket, a Requiemet mutatták be Budapesten.
Gondolom nem egy ember volt, akik még az eredetileg Gojirával meghirdetett bulira váltott jegyükkel érkeztek a Papp Lászlóhoz, szomorúan simogatván a technikás metal kvartett nevét a lapon. Mint ismert, a franciák végül önállóan keltek útra, így passzolták a Korn turnén való előzenekaroskodást, a helyükre a Deadly Apples lépett be. Valljuk be, nem egy kaliber, sőt, azt is el tudom képzeni, hogy az emberek igen derék százalékának semmit nem mondott a csapat neve. Mivel én is így voltam, kicsit utánuk néztem, előzetesben egész szimpatikusnak tűntek, ami nem rossz előjel. Állítólag a Rob Zombie – Marilyn Manson turnén rendesen aláfűtöttek a közönségnek Amerikában, így esélytelen volt, hogy kihagyjam őket, hátha itt is leteszik majd a névjegyüket. Amúgy is szeretem megtisztelni az előzenekarokat a jelenlétemmel. Ahogy korábban, többször is írtam már, sokszor tényleg kincsekre lehet lelni közöttük. Nem mindig, de sokszor.
Végül is a gitár-ének-sampler-dob kiállású kvartett hozta azt, amit sejtettem, még ha nem is azon a szinten, ahogy vártam volna. Félreértés ne essék, nagyon hangulatos volt a korai Manson elemeket mai elektronikával vegyítő zenéjük, de hosszútávon felsejlett a fejemben az "ezek tök egyforma dalok" tábla. Amúgy láthatóan nagyon jól érezték magukat a srácok, az énekes folyton jött-ment és a roadok nagy örömére nagyüzemben borítgatta a mikrofonállványokat, a sampleres koma meg néha olyan táncot lejtett, hogy azt még a régóta táncoló asszonykám is kiemelte, mint ügyes látványelemet. Szóval... Tudott valamit! Amúgy ahogy írtam is, teljesen rendben volt a dolog, még a hangzás sem volt igazán vészes, a fények meg pláne (ritkán látni ennyire hangulatos fényekkel kísért előzenekart), igaz a gitárra mehetett volna némi kakaó. Sajnos nem ez volt az egyetlen eset az este folyamán, amikor gond volt a gitárokkal, de erről majd később. A Deadly Apples tökéletesen hozta amit kellett, az utolsó szám alatt és végül a Korn előtt a közönségben megforduló frontember kapta bőven a dicsérő szavakat. Csak így tovább!
Aki ismer az pontosan tudja, hogy nekem a Korn kezdő rocker korszakom „szentháromságának” egyike volt - a Slipknot és a System Of A Down mellett. Azóta mind a három zenekarral megváltozott a viszonyom, valahogy ilyen-olyan okokból, de nagyjából egyszerre esett szét a triumvirátus mindegyik tagja, viszont a Kornt a Head nélküli korszak legtöbbször bebukott kísérletezései ellenére is aktívan figyeltem, maradtak a személyes listám csúcsának közelében, még akkor is, ha a sok új kedvenc ingatta meg, vagy vette át a pozíciójukat. A lényeg, hogy a Head visszatérése utáni korszak már megint egy újra egyben lévő csapatot mutatott, még ha hol egyik, hol másik tag hiányzott is a koncertekről, újra kezdtem komolyan venni őket, újra kezdett alakulni a jó viszonyunk – csak hát Magyarországon rendszerint fesztiválokon léptek fel, az meg ugye teljesen más terep, mintha saját, önálló show lenne, így Bécsig kellett mennem megnéznem őket. De végre ennek, azaz a magyarországi önálló koncertnek is eljött az ideje!
Amikor az eredeti dátumnál aktuális The Nothing turnéján egy különleges, tényleges ritkaságokkal teli szettel indultak el, vették célba Magyarországot, kimondottan örömtáncot jártam. Végre valami, nem csak a szokásosokat fogjuk hallani! Aztán persze bezárt a világ, a nyitásra megjött a Fieldy nélküli, illetve nélküle bemutatásra kerülő Requiem, a dallista meg nagy riadalmamra az amerikai turnéra visszaállt a szokásosra: gyerekkorunk unalomig hallott legszebbjei és pár újlemezes nóta. Nem volt őszinte a mosolyom, gondolhatjátok. Szerencsére Európára megkavarták a listát, került be még ez-az a sorba, igaz a friss nóták kárára, viszont legalább megidézésre került a nálunk, illetve egész Európában be nem mutatott The Nothing is - igaz, csak egy számmal. A Requiem végül kétszer ennyi "lehetőséget" kapott a szettben.
Amúgy van egy nagy bajom a Kornnal, ha már szóba került a dallista: valamiért nem igazán akarnak másfél óránál többet játszani, pedig alap az lenne egy epikus szett összeállítására még akkor is, ha csak a kötelezőket sorolnák végig. Tizennyolc dal, ebből egy egyveleg mondjuk nem rossz, de tudjuk: lehetne akár huszonöt tétel is ebből, tényleg minden gond nélkül. Mondjuk ha az említett egyveleg nótáit végig eljátsszák, mert így egymás után "elhadarva" nem ütöttek akkorát, mint teljes valójukban. Főleg a Did My Time. De ne húzzuk a szánkat, hiszen volt itt pár kevésbé egyértelmű tétel: például az idén húsz éves Untouchablesről a No One's There (itt majdnem bekönnyeztem, annyira örültem, hogy élőben is hallhatom), a kettes lemezről az A.D.I.D.A.S., vagy épp a Cold és az Insane - mint tudjuk, újabban ha túljutnak egy lemezcikluson, ritkán nyúlnak vissza az előzők legjobb dalaihoz, pedig tényleg lenne mihez. Viszont most egy szinte tökéletes álomlista jött össze (ITT meg tudjátok nézni), nagyon nem tudnék belekötni, maximum bővíteni - de ez utóbbit ki nem?
Korábban említettem már a gitárhangzásbeli problémát: sajnos mind Head, mind Munky gitárja eszméletlen doboz módon, mindenféle dinamikát mellőzve szólt. Ráadásul a beugrós Ra Diaz basszusa sem vágta gyomron az embert, vagy csak nagyon ritkán, pedig aztán ha van zenekar, ahol kell a tökös "bész", az a Korn. A dob és az ének mindent maga alá terített, bátran mondhatjuk hogy a hangosítással valamit nagyon elmértek. Mi van mostanában? Alig van buli, ahol ne lenne panasz a hangképre (Iron Maiden, RHCP, csak hogy kettőt említsek), talán csak a jó helyezkedés menthet valamit a dolgon, már ha állóhelye van az embernek és ő maga is mobilis. Jól van ez? Nem igazán...
Mindezek ellenére is nagyon élveztem a Korn első saját magyarországi fellépését (eddig négy fesztiválbuli volt), igaz azt nem tudtam megfejteni, hogy Jonathan Davis mit magyarázott, hogy öt éve volt itt utoljára koncert - a 2014-es Sziget óta csak környékezték hazánkat. Visszatérve a koncertre: hiába a már azért javában felnőttnek nevezhető fejem, a rengeteg koncert amin túl vagyok, ez az este egy igazi érzelmi hullámvasúton vitt végig. Nem túlzok: sokszor voltam libabőrös, sőt, néha még talán picit a könny is megforgott a szememben, de ez utóbbi csak mérsékelten, nagykorú módon.
Imádtam minden pillanatát a fellépésnek, még ha az utolsó pillanatig kiszámolt, profi, a fényeknek köszönhetően csodálatosan látványos showról is volt szó. Nem utolsó az sem, hogy láttam a zenészeken, hogy ők is tényleg, fejben is ott vannak a színpadon, nem csak a gázsi miatt nyomják már itt a turné végét. Csak hiányzott már nekik is a turnézás. Hát még nekünk a Korn!
Szóval remélem, nem kell a legközelebbi alkalomra ennyit várni, bár lehet a Papp László egy kicsit nagy volt nekik így, nagynevű turnétárs nélkül. De hát annyi baj legyen! Láthatóan az embereknek (és önző módon főleg nekem) nagyon bejött a buli. Találkozunk legközelebb, kedves bakersfieldiek!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
