RockStation

AREA 53 Fesztivál @ Leoben, Ausztria - 3. nap

Kiváló zenekarok, kiváló fesztivál

2022. július 26. - Frogfoot

20220716_213039.jpgMég a fülemben zúgott az Accept zenéje miközben visszafelé sétáltam a kempingbe, ahol szó sem lehetett alvásról, ismét folyt a buli. Persze nem panaszkodni akarok, fesztiválon vagyok nem szanatóriumban (azt majd a fesztivál után...). De tudom, hogy holnap már fájni fog az alvás hiánya. Hajnalra ismét csak elcsendesedett minden, néhány óra nyugalom jutott, de reggel azért csak úgy keltem, hogy "I'm Getting Too Old For This Shit". Nem baj, a zuhany és a kávé amit ismét a zöld büfébuszban dolgozó kedves lánytól kaptam segített egy kicsit.

Délután amikor a The Legion:Ghost elkezdte a koncertjét, összesen talán ötvenen lehettek a színpad előtt, ennek ellenére a zenekar kihozta magából a maximumot a kisszámú közönség ellenére is. A német banda mindössze 2015 eleje óta létezik de ez nem látszik-hallatszik rajtuk a színpadon mindenki éppen úgy jól érezte magát, mint a nézőtéren. A dallamos metalcore-t játszó németek feszesen szóltak, ahogyan breakdownok találkoztak a riffekkel és időnként elektronikus-szintetizátoros trükkök is bekapcsolódtak a zenébe, vagyis nem félnek kísérletezni. Ahogy a műfajban gyakran előfordul, a versszakokban brutális kiabálás váltakozik a refrénben a tiszta énekkel, Kevin Kearns frontember erőssége pedig egyértelműen inkább a tiszta ének. Modern metal a Rajna-vidékről komplex hangszerelésbe csomagolva, látszott-hallatszott rajta, hogy tényleg szívből jövő az egész még ha nem is találtak ki semmi újat.

A Chaoseum svájci banda és a festett arcok miatt azt gondoltam black metal lesz műsoron, de nem, ez nu metal. Ők voltak az egyetlen zenekar a fesztiválon akikben az eredetiség leghalványabb szikráját sem találtam. A legfőbb inspirációjuk a Korn, illetve ez nem igaz mert nem a példaképüket követik, hanem egy az egyben másolják. Igazi epigon zenekar. Külsőségekben Mudvayne, zenében Korn, semmi sem saját ötlet, ha csak az nem, hogy nincs basszusgitárosuk, hanem két gitár plusz dob és ének a felállás. C.K. Smile énekes külseje, hangja, mozgása, gesztusai olyanok mintha Jonathan Davis low budget változata állna a mikrofonállvány mögött. Mindenki jobban járna ha egy Korn tribute zenekart csinálnának, és akkor én sem fárasztottam volna magam a hőségben.

20220716_153742.jpg

Ezután kész felüdülés volt az Angelus Apatrida. Tessék, nem is kell sokkal több, mint saját ötletek, jól megírt számok és egy tisztességes felállás ahhoz, hogy a zene és a zenekar működjön! Az Angelus Apatrida a 80'-as éveinek ikonikus thrash zenekarainak nyomdokain járva olyan meggyőzően tolta a thrash metalt mintha nem is Spanyolországból érkeztek volna, hanem egyenesen a Bay Areából! Ráadásul mindezt nagy magabiztossággal és önbizalommal adták elő a színpadon.Na igen, a spanyol temperamentum, igaz, hogy semmi újdonság nincs a zenéjükben, de az egész zenekar nagyon szimpatikus.Nincsenek hozzáadott apró díszítések, műfaji keveredés, kísérletezés, ez "csak" a jól bevált thrash metal a legjobb Bay Area stílusban amelyben az összes klasszikus védjegy megtalálható. A nyitó középtempós Bleed The Crown azonnal megmutatta a zenéjük súlyát, de igazából az elsöprő lendületű Indoctrinate-nél kaptam fel a fejem és kezdtem el komolyan odafigyelni, hogy mi történik a színpadon. Talán mondanom sem kell, hogy a magas fokú hangszeres tudás természetesen megvan náluk, de a legjobb, hogy egymást érik a jó dallamok amelyek már így első hallásra is "beleültek" a fülembe, mert nem csak a thrashes döngölés megy nekik, hanem a dallamosabb számok is, mint pl. a Sharpen the Guillotine. Mivel a banda nem tudott turnézni, az összes felgyülemlett dühöt és frusztrációt szabadjára engedték a színpadon amikor a We Stand Alone című headbangelős dallal ajándékoztak meg minket. Az Izquierdo/Alvarez páros pontosan riffel mint az óramű, Guillermos hangja olykor Chuck Billyre emlékeztet de ettől függetlenül ezek a srácok rendkívül profik abban, amit csinálnak, így az összkép nagyszerű.
Nagyon nincs mit ragozni ezen a koncerten, minden szám jó volt, nem volt egyetlen pillanatnyi unalom, vagy félresikerült megmozdulás, pont olyan volt amilyennek egy thrash metal bulinak lennie kell: gyors, erőszakos, agresszív, egyszerre fülbemászó és szórakoztató.

20220716_172914.jpg

Ezután a The New Roses koncertjére tértem vissza. Német Rock N Roll. Nem, ez nem oximoron. Van ilyen, a The New Roses Wiesbadenből! A The New Roses kilógott a fesztivál zenekarainak sorából hard rock zenéjükkel, de azonnal tökéletes partyhangulatot varázsoltak a nézőtérre a sallangok nélküli, hangos, energikus és nyers rock n roll hangzással amit produkálnak élőben. A közönség is gyorsan váltott és együtt énekelték Timmy Rough frontemberrel az olyan igazi feelgood rock 'n roll számokat mint az It's a Long Way.
De igazából az egész koncertre és zenekarra érvényes a feelgood kitétel, hard rock egy kis southern és country fűszerrel, Aerosmith-érzéssel és igazi közvetlenséggel a közönség irányában.

20220716_183535.jpg

Mit is mondhatnék arról, hogy az Exodust milyen élőben látni... Olyan erőteljes szettet adnak elő amiben tényleg nehéz lenne olyat találni, ami ne tetszene. Ráadásul nem csak a klasszikus Exodus thrash metal slágerek sorát, hanem Gary Holt visszatérését is üdvözölhettük. A The Beatings Will Continue című számmal kezdték a koncertet a Persona Non Grata című aktuális albumról, amire azonnal pozitívan reagált a közönség. Több mint két évbe telt, mire a Bay Strikes Back Tour megvalósult a Covid-járvány miatt és most, hogy Gary Holt munkája befejeződött a Slayer soraiban ismét az Exodusban zenél, ráadásul tőlem alig egy méterre! Már az első három számmal teljesen felforgatták a közönséget és a frenetikus kezdés után az Exodus egy sor thrash metal klasszikust kínált nekünk. Kaptunk egy leckét az erőszakból (A Lesson in Violence), majd a The Years of Death and Dying ugyan kicsit visszavett a tempóból, de az előadás példaadóan egységes volt, pedig Lee Altus gitáros családi okok miatt hiányzott. Helyette Brandon Ellis gitározott, de a Holt-Ellis kettős is átütő erővel rendelkezett Jack Gibson basszusával megtámogatva. A Deathamphetamine megmutatta, hogy Steve "Zetro" Souza énekes nem idegenkedik attól, hogy előadja elődje, Rob Dukes dalait. A Blacklist előzte a frenetikus Bonded by Blood-ot, ahogy Zetro mondta ezen klasszikus előtt: nem csak a vér köt össze minket, hanem a Heavy Metal iránti szenvedélyünk. Ezután egy gyors és őrült The Toxic Waltz következett, amiben Steve Souza énekes mindent beleadott amit tud, közben Gary pedig egyszerűen a metal zenei világának legjobb riffjeit és szólóit adta elő!

20220716_183246.jpg

A Strike of the Beast arctörő ütemével adtak ráadást, ami alatt Zetro a hírhedt wall of death egy kisebb változatát is levezényelte a közönség legnagyobb örömére. Remek módja volt a koncert lezárásának! Ha most pontoznom kellene egy pontot levonnék a rövid koncert miatt, ami igazán kár, mert minden más a szettjükben csillagos ötös volt. De kárpótolt a rövid játékidőért az, hogy végigszaggatták a katalógusuk néhány legerősebb dalát és annak külön örültem, hogy nem felejtették el a Rob Dukes fémjelezte dalokat, talán legközelebb még más dalokat is eljátszanak abból a korszakból. A koncert után a dedikáláson találkozni is lehetett a zenekarral, ahol elsősorban Tom Hunting dobosra voltam kíváncsi. Elképesztő, hogy ezt az életerős és mindig vidám embert mennyire megviselte a betegség, ennek ellenére a koncerten nyújtott teljesítménye elsőrangú volt, mintha nem is súlyos műtéten esett volna át. Csak az a fontos, hogy nem adta fel, itt van velünk és teljesen felépült.

20220716_200558.jpg

Ezt követően tartottam egy kis szünetet, mert kezdte megbosszulni magát a kialvatlanság és már nem nagyon segített a kávé sem, így az Ensiferum koncertjének nagy részét kihagytam. Amennyit láttam belőlük igazolta, hogy a zenekar, amely 1995 óta a folk metal színtér élvonalában van és miért a műfaj egyik alapköve. A népi dallamok és a metal kombinációja egy fülbemászó és izgalmas keveréket hozott létre, feszes és epikus hangzásuk is jól átjött élőben és pillanatok alatt képesek voltak bulihangulatot teremteni. Már értem miért rendelkeznek hatalmas nemzetközi rajongótáborral. A két legnagyobb közönségkedvenc talán a Lai Lai Hei és a From Afar voltak. Az egész zenekar a hírnevükhöz méltó munkát végzett, és igazi profizmusról tanúskodó teljesítményt nyújtottak.

A Testament előtt még egy kedves gesztusként a szervezők a színpadra szólították a Band Meets Band stábját, hogy köszönetet mondjanak nekik és a közönségtől is hatalmas tapsot kaptak! Örömmel láttam, hogy a rajongók nem mentek el, és a tömeg még jobban felduzzadt, a most már jól felpörgött közönség és "telt ház" várta az este fő zenekarát a Testamentet.

A zenekar legújabb tagja Dave Lombardo, aki nemrégiben csatlakozott újra a bandához, részben miatta is döntöttem úgy, hogy a fesztivált választottam Pozsony helyett. Testament Dave Lombardóval, sok rajongó számára egy álomfelállás! A szettjükben az új és a régebbi anyagukból is játszottak egy jól összeállított válogatást, itt a játékidőre sem lehet panasz, 16 szám, ha jól számolom kilenc albumról. Mindenki izgatottan várta az érkezésüket, végül a srácok a színpadra léptek, elsőként Dave Lombardo ült be a dobok mögé, majd a többiek is besétáltak a színpadra, utolsónak Chuck Billy érkezett.

20220716_213807.jpg

Erősen kezdték a szettet a Rise Up című dallal és a csodálatos fő riffel és a lenyűgöző gitármunkával azonnal életre keltették a közönséget. Semmit sem bíztak a véletlenre, nem volt idő szusszanásra, a Testament elemében volt, a Pale King után a Children of the Next Level című dal következett a 2020-ban megjelent Titans of Creationről, és talán ez az első turné amelyen lehetőségük volt élőben is játszani az új anyagról. Az este folyamán két másik számot is játszottak az albumról, az egyik a Night of the Witch, a másik pedig a WW III. Ami a dalok csúcspontjait illeti, a D.N.R. eljátszása már önmagában is csúcspont, az egész abszolút zseniális volt, és ez az a fajta este volt, amiért a thrash metal rajongók élnek, senki sem csalódhatott. Ami különösen megfogott, az a zenekar minden tagjának jó formája, hiszen két éve nem játszottak együtt, Alex Skolnick gitárszólói még mindig lenyűgözőek, ráadásul Eric petersonnal együtt teljes mértékben kihasználták a színpadon lévő két emelvényt, így a közönség minden szólójukat és megmozdulásukat figyelhette. Dave Lombardo a közönség elől elrejtve ült a magasra emelt dobpódiuma tetején, így nehéz megpillantani őt, de tökéletesen illeszkedik a bandába. Nem meglepő, hogy Dave Lombardo visszatérésével a Testament több dalt is eljátszott a The Gatheringről, de a D.N.R. (Do Not Resuscitate) volt, ami igazán megmozgatta a tömeget. Ez azonban semmi ahhoz képest, ami később a fergeteges Into The Pit előadásakor történt. Az este egyik emlékezetes pillanata volt, amikor Chuck Billy bemutatta a basszusgitárost, Steve DiGiorgio-t, akitől egy basszusszólót is kaptunk, ami átment a Souls of Black a rendkívül technikás intrójába. Az egész szettjük alatt többször is hatalmas moshpit alakult ki, de Chuck Billy vezényelte le a fesztivál legnagyobb wall of death-jét. A kedvenceim az este folyamán a True Believer és a D.N.R. (a The Gathering lemezről), a Children of the Next Level, a Practice What You Preach, a The New Order, a Night Of The Witch voltak, hogy csak néhányat említsek. Chuck Billy a színpadon sétálgatott, sosem áll meg egy helyben, és mindkét oldalon lecsapott a tömegre. Mindig mosolygott, nagyszerű volt a közönséggel való interakciója, a zenekar nagy összhangban dolgozott a közönséggel és a vidámságuk átragadt ránk is, a kisebb technikai hibák ellenére a koncert nagyszerű volt, és a banda ismét teljesen padlóra küldte a rajongókat a zenéjével. Az újabb albumok és a régi klasszikusok kiegyensúlyozott bemutatását úgy tűnt, hogy a rajongók is jól fogadták. Nagyon jó volt újra színpadon látni a Testamentet, a zenekar is láthatóan élvezi a ott töltött időt és azt, hogy, újra úton vannak. Ezt az energiát átadták a közönségnek és a közönség imádta ezt. Ha csak egy nagyon vékony hajszállal is de úgy érzem az Accept jobb volt, de a legsúlyosabb koncertet mindenképpen a Testament adta!

bmb_stab.jpg

Ezzel zárult az Area 53 2022, visszasétáltam a kempingbe ahol ezúttal nem fogadott buli, és igen visszafogottan szólt a zene. Végre tudok aludni egy kicsit a hazaút előtt ami nem is ártott, mert egy hosszú és fárasztó nap állt előttem-de ezt akkor még nem tudtam...

Összességében nagyon jól sikerült ez a három nap, jól éreztem magam, tetszett a fesztivál, jó koncerteket láttam és sok élménnyel lettem gazdagabb. Kinek ajánlom az Area 53 fesztivált? Ha nem szereted a tömeget és a tömegfesztiválokat, ha nem akarsz bokáig érő porban vagy sárban gázolni, ha szereted a barátságos, szinte családias közeget, akkor jó választás az Area 53! Ráadásul szinte testközelből nézheted a kedvenceidet! Sőt! Idősebbek is elkezdhetik! Nem egy ránézésre 60 feletti házaspárt láttam önfeledten léggitározni a koncerteken. Nem csak a fiatalok szórakozása a fesztiválozás.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr4517890181

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum