Képzeljük el a Barba Negra komplexumot a város bármely pontjából ideálisan megközelíthető helyen, hűtőkamra-effektus nélkül, dimenzióit tekintve négyzetre emelve, és megkapjuk az egykori gyárépületből háromtermes koncerthelyszínné varázsolt Klokgebouwt. /Fotó: Marcel Krijgsman/
A méreteken – egy a Blue Stage-nek, egy a Red Stage-nek megfelelő és egy az utóbbi másfélszeresének beillő, karzattal is kibővített csarnok – túlmenően az infrastruktúra sem akármilyen. Az italpult minden teremben alap, emellett külön kajálda is üzemel (ugyanott dübörög a rockdiszkó is), a kabátokat és a hátizsákokat kóddal nyitható-zárható szekrényekben lehet hagyni, a balkonon a fesztiválok elmaradhatatlan kirakodóvására működik.
A token-rendszerrel ki lehet egyezni, ár-érték arány szempontjából azonban a szomszédos Blue Collar éttermét kedvezőbbnek ítéltük. A merchpultokat szinte találomra foglalták le maguknak a fellépők, úgyhogy beletelt némi időbe, mire sikerült ezek között eligazodnunk. Ezek persze apróságok, annál komolyabb gondot jelentett, hogy a hangosítás nem minden banda esetében állt a helyzet magaslatán. Szóval ne higgyük, hogy nyugaton minden tökéletes (vagy hogy csak nálunk lehet gagyi minden)!
Az elsőként látott Angelus Apatrida műsorát rögtön haza is vágta a gyenge hangzás. Ekkorra már olyannyira megkedveltem a spanyolok idei albumát, hogy reméltem, a sok otthoni hallgatás után élőben végleg padlóba döngölnek az Aftermath dalai, az elvárható elsöprő színpadi akcióval együtt. Mindebből sajnos csak ez utóbbi valósult meg, de továbbra is fenntartom, hogy a lemez az év legjavához sorolandó. A Prong 2023-as munkája ezzel szemben az esemény után érett be nálam, a mostani buli meg, evidens módon, rendben volt. Már amennyire rendben lehetett, mert negyven percben mégis hogy lehet összefoglalni közel négy évtizedet? Hát legfeljebb úgy, hogy két tétel kerül elő a State of Emergency-ről, egy a 90-es évek elejéről, a többi pedig természetesen a Cleansingről. És Tommy Victorék így is meg tudtak lepni, mert a Test nem egy nyilvánvaló koncertnóta, ráadásul ezzel indítottak.
Ahogy az lenni szokott, a fesztiválon számos turné futott össze, érdekes egybeesés ugyanakkor, hogy ezek közül többnek is ez lett az utolsó állomása. A Sacred Reich hozta azt a szív-lélek előadást (na meg két dal híján ugyanazt a programot), amellyel a nyáron Csepelt is megzúzták, ám itt a fordulatszámot alacsonyabbnak éreztem. Alighanem a hosszú túra végére kezdett elfogyni a szufla. Viszont Phil Rind azzal az örömhírrel szolgált, hogy jövőre új anyagon dolgozik majd a zenekar. Az őket kísérő Death Angelről sem nagyon tudnék mást mondani a tavaly Pozsonyban átéltekhez képest, bár most lényegesen jobban szóltak, hosszabb játékidőt kaptak – ennélfogva több újkori darabot szedtek elő –, és náluk nem vettem észre, hogy merülne az akku. A műsorban nem mutatkozott alapvető eltérés, Mark Osegueda pedig papírforma szerint az est frontembere lett. A két amerikai thrash veterán között belenéztünk a londoni punk / rock n’roller (vagy powerpop / RN’R, kinek hogy tetszik) Bad Nervesbe is. Róluk jól értesültek tudni vélik, hogy a következő évek nagy felfedezettjei lehetnek, csakhogy a srácok ezt egyelőre nem igazolták. Ahhoz ugyanis nem csaptak elég komoly felhajtást a középső terem színpadán, legalábbis egy ekkora hely még túl nagy falat nekik. A kásás megszólalás csak tetézte a bajt. Vannak pofás kis nótáik, ez nem vitás, de ebben a zajmasszában minden összefolyt. Februárban a magyar közönség előtt is vizsgázik majd az ötös a Nothing But Thieves előtt, remélhetőleg meggyőzőbb eredménnyel.
A Carcassra se jellemző semmi különösebb hacacáré. Négyesben ráadásul nehezebb élettel megtölteni a deszkákat. A két őstagnak, Jeff Walkernek és Bill Steernek azonban van olyan aurája, hogy a legnagyobb hodályban összesereglőket is magukkal rántsák. Hallottam róla, hogy a hörgésfelelős egy bizonyos közelmúltbeli koncerten cseppet túltolta a kommunikációt a nagyérdeművel, ám itt nyoma sem volt erőltetett rocksztárkodásnak, a Walker-féle cinikus humorból ellenben bőven kijutott nekünk. A banda különböző korszakait illetően a death n’roll került túlsúlyba a korai idők grindcore-jához képest, bár a liverpooliaknál ez ma már borítékolható.
Baron Misuraca bőgős-vokalista, Chuck Lenihan gitáros és Joe Cangelosi dobos – na, kik ők így együtt? Előbbi két arc a Vasaria tagja, Lenihan a Crumbsuckersben is játszott, Cangelosi pedig megfordult többek között a Whiplashben és a Kreatorben. Ezek alapján bizton állíthatjuk, hogy képesek hitelesen megszólaltatni a Carnivore crossover alapvetéseit. S mivel a kezdeti, lemezeket is jegyző felállásból a jelenlegi formációban senkit nem találunk, Peter Steele és Keith Alexander pedig nincs már az élők sorában, a lehető legkorrektebb húzás volt az “A.D.” utótagot a híres-hírhedt névhez tapasztani. Rejtély, hogy miért pont a legkisebb terembe osztották be őket, de azt tele is pakolták, elvégre a fesztivál egyik csemegéjéről beszélünk. A báró úr a megjelenésével erőteljesen ráhajt a Lord Petrusszal való hasonlóságra, ami papíron igen veszélyes üzem, neki azonban megvannak az adottságai ahhoz, hogy fazont adjon ennek a mostani brigádnak. Legalábbis szerintem. Azért sem kis szó ez, mert van összehasonlítási alapom, ugyanis láttam a Carnivore-t Peterrel 2006-ban. Amit itt láttunk-hallottunk, az megint méltó tiszteletadás volt a dicső múlt előtt. Ha úgy vesszük, annak továbbéltetése a mában – csak éppen más formában. (Emlékzenekar? Tribute? Nevezze mindenki, aminek akarja.) Csúcs a húsevőknek.
Hasonlót vitt véghez a Life Of Agony az itt lezárt 30 Years of River Runs Red turné – amelyen a Prong volt a partnerük – keretében. Könnyű kitatálni, a debütalbumot nyomták az elejétől a végéig, a fináléban egy kis extrával az azt követő két lemezről. (Amúgy az megvan, hogy egy darabig Joey Z is gitározott a Carnivore-ban?) Mina Caputo energikussága pillanatok alatt átragadt a közönségre, és a zenésztársakat is folyamatosan húzta magával. Hangján érezhetően nyomot hagyott a minimális pihenőkkel megszakított novemberi menetelés, derekasan megküzdött az eleve emberpróbáló énektémákkal, de nem vallott szégyent. Az sem lehet kétséges, hogy agyban-lélekben már rég nem a problémás életű, öngyilkossági gondolatok között őrlődő kamasz sztorijánál tart. De hát a River Runs Red kordokumentum, ahogy a többi, sok évtizedes múltra visszatekintő fellépő is megalkotta a maga alapműveit, és amíg élőben hallhatjuk ezeket (részben vagy egészben, évfordulón vagy attól függetlenül), addig a relevanciájuk is megmarad.
A Gluecifer mindezek után afféle levezetésül szolgált. Ha csak az ötven körüli átlagéletkorú brigádot nézi az ember, aligha az jut róluk eszébe, hogy ők fogják megmutatni országnak-világnak, mi az a rock n’roll, de az egész móka úgy jött le a színpadról, hogy nem is gondolják ezt véresen komolyan a norvégok. Leginkább önmagukat, emellett pedig a publikumot szórakoztatták, láthatóan minden lemezkészítési és turnézási kényszer nélkül. Ez így volt hihető.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy a közönség java része az itt felsorolt bandák klasszikus anyagain nőtt fel. Ők értelemszerűen a régi kedvencek miatt jöttek elsősorban. Nem a nosztalgia-faktort akarom ennek kapcsán (túl)hangsúlyozni, inkább arra világítanék rá, hogy a fiatalabb korosztályt képviselő előadóknak még kell némi idő, míg ebben a közegben jelentősebb teret kapnak, noha egyébként a színtéren nagyon is érezhető a jelenlétük. (Természetesen akadtak további friss nevek is a felhozatalban, más kérdés, hogy rájuk ezúttal nem kerítettünk sort.) A világ mindenesetre nem áll meg…
Fotók: Marcel Krijgsman
