A RockStation zászlója alatt általában olyan simán szoktunk bejutni bulikra, mint forró, olajozott kés a vajban, de tegnap valami apró porszem került a gépezetbe és kicsit várni kellett a bebocsátásra. De nem gáz, mert arra a pár percre, míg kint álltam, átengedtem magam és hagytam, hogy a modern kori maori harcosok patau és taiaha helyett dobcájggal és elektromos gitárokkal zúzzanak le. Van némi Új-Zéland mániám, azért is voltam kíváncsi nagyon az Alien Weaponry-re élőben. És hát igen. Engem nagyon megvett ez groovos-os zakatolásba csomagolt haka-metal. A trió tempója elég gyilkos és ahogy ehhez maori nyelven megdörrenek...ha ellenfél lennél, beszarnál..
Már AW alatt sem voltak kevesen, de mire a Gojirának összeszerelték a színpadot már kimondottan kényelmetlenül nagy lett a tömeg: a hangmérnöki sátornál állva már alig-alig lehetett úgy állni, hogy ne érj hozzá senkihez. 180. Elkezdték visszaszámolni a kezdésig hátralévő időt (ilyet se láttam még, de jópofa) és nullánál egyrészt belecsaptunk, másrészt meg is őrült mindenki. Born For One Thing - Backbone - Stranded és bálnák. Így kezdtünk. Amúgy is egészen patent setlistet hoztak a francia mesterek, főszerepben természetesen a Fortitude lemezzel (7 dal), de az a kezdés gyorsan helyrerakta a hallójárataimat és a dobhártyámat. Az első pár percben még recsegett kicsit a fülem a hangerőtől, aztán beigazodott a helyére. A hangkeveréssel nekem annyi bajom volt csak Joe Duplantier hangja itt-ott elveszett. Ez most kinek a sara, nem tudom, de cserébe az összes hangszer jól és tisztán szólt. És persze pontosan, nagyon precízen. Még így viszonylag messziről és a fejek között meg-megpillantva is izgalmas volt nézni mindenki játékát, természetesen nálam Mario a favorit és ahogy ő kezeli a felszerelést - egy állat a faszi. A műsor közepe táján volt - nálam mindenképp - egy kis üresjárat, amikor két régi klasszikus szedtek elő (Love/Remembrance) és molyolták össze egy dallá. Ott kissé belassult a buli, de az időutazás után a Hold On (Fight!) visszaterelte a népet és újra élni kezdett mindenki.
Mariónak volt egy táblája. Valahol itt használta először. Az egyik felére az volt írva, hogy : "NEM HALLAK TITEKET!", ezzel hergelte kissé a publikumot, a másik felére, pedig, hogy "CSODÁLATOS" - ez volt a mi kis buksisimink, amikor már elég hangos volt a barbás tömeg - jópofa volt, na. Ami aztán innen jött (nem, nem nyomunk clickbait szar dumákat), az igazi tűzijáték volt! Mármint a setlistet tekintve. Durrogtak a slágerek a Magma (Silvera), L'Enfant Sauvage (The Gift of Guilt és persze a címadó dal), a The way of all flesh (Toxic Garbage Island) lemezekről és persze a turné vázát adó Fortitude albumról is gurultak szépen a gyöngyszemek. A színpadi megjelenés is teljesen rendben volt: a kivetítő igyekezett követni azt, ami a színpadon szólt, a fények a füst is hozzátett az este élvezeti értékéhez.
Viszont, ami nálam kiverte kicsit a biztosítékot, hogy nagyjából a Toxic Garbage Island után egy kisebb felhőnyi apró papírfecnit (értsd: szemetet) felb@sztak az égbe, majd a következő dal után kályhaezüst színű, csillogó, a levegőben kígyóként tekergő műanyag csíkokkal (értsd: szeméttel) sikerült ezt fokozni. Értem: kurvajól nézett ki és látványos volt, de azzal együtt, hogy a Gojira dalszövegeinek jelentős része a környezet pusztításáról, illetve annak védelméről szól, nem volt ez a mutatvány teljesen adekvát. Hogy ez a Barba trükkje, vagy a zenekar hozta (valószínűleg a zenekar), nem tudom, de kissé okozott némi kognitív disszonanciát. Persze ez az eltartott kisujjas okoskodás simán szertefoszlik, amikor egy bulit a The Gift of Guilt - New Found - Amazonia hármassal fejeznek be! (Persze láttam már teátrálisabb koncert befejezést, de hát 22.00-kor fájront van).
Mario varázstáblája ismét előkerült, még egyszer kicsit megmozgatva a tömeget és szépen lecsengett a Gojira még 2011 óta a covid-szar miatt idáig tologatott bulija. Azóta a Fortitude album szépen beérett - nem vesztett azért az erejéből -, de fura volt ezt albumbemutató turnénak nézni és nevezni.
A kedvenc polcon egészen kézközelben van nálam a Gojira, imádom őket albumon és koncerten egyaránt, viszont tegnapi koncert egy kellemetlen utóízt azért hagyott - ami persze nem a zenekar hibája. Ahogy a Gojira a rétegzenéből felszivárgott a "lakossági death metal" szintre, úgy hozott magával egy új rajongói kört is, akik - jaj, hogy fogalmazzak, hogy ne legyek se leereszkedő, se elitista - jó eséllyel nem több évnyi metalkoncert látogatáson szocializálódtak. Az, hogy harminc méterre a színpadtól állva majdnem felborít a jani meg a béla, akik kéz a sörben vágtatnak előre a hering tömegben, majd amikor jelzem, hogy ez nem így szokás, akkor a "tesó, há' pogózni megyünk előre...." a válasz, akkor kissé elszomorodom, hogy bakker, ez nem egy Tankcsapda koncert...!
Ezen apró hisztik ellenére mégiscsak az van ám, hogy a Born For One Thing és az Amazonia közötti kicsit több, mint másfél óra terápiás jellegét nem tudom elvitatni és a két fülem között a vigyort egészen szélesre sikerült a Gojirának húzni tegnap. És bár egy Art of Dyingot még el tudtam volna képzelni, egészen helyrebillentették a lelki békémet.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
További képek ITT.
