Meglehet, hogy még nem fordult rá a célegyenesre, de már itt van a kanyarban a Suicide Silence következő nagylemeze. A mostani, köztes időszakban viszont ragadjuk meg az alkalmat, és emlékezzünk meg az amerikai deathcore mozgalom pilléreinek bemutatkozó korongjáról, melyhez ha a tizenöt éves jubileum önmagában nem lenne elegendő indok, az idei, bónuszokkal rogyásig pakolt újrakiadás kellő apropót szolgáltat!
A deathcore, mint alirányzat az ezredfordulót követő években tűnt fel, és a hozzá kapcsolódó külsőségekből eredően nyomban visszatetszést is váltott ki a hagyománytisztelő metalos közösség tagjaiból. A nyaktetovált, jól fésült, cingár fiatalemberek az S-es zenekaros pólóikban homlokegyenest annak ellentétjét jelenítették meg, mint amit egy death metal bandától a nyolcvanas és a kilencvenes évek fordulójától számítva megszoktunk és el is vártunk. Azonban egy generációt épp ezek a bandák rántottak a fémzene irányába, közülük ugyan időközben sokan lemorzsolódtak, de kétségtelen, hogy a stílus zászlóshajói belépő zenekarokként is funkcionáltak ezekben az években.
Lehet, hogy naiv vagyok, vagy csak szimplán nem kellően járatos a műfajban, de ha egyes, deathcore-ként felcímkézett lemezeket a külsőségektől elvonatkoztatva igyekszem hallgatni, nehezen tudom rájuk vágni, hogy az adott album death metal-e, vagy csak core-ságban szenved. Ma már persze ennek az egésznek alig van jelentősége, hiszen a hullám lecsengett, a deathcore mozgalomból csak az igazán elszántak maradtak talpon.
Ezek egyike pedig kétségtelenül Chris Garza gitáros, aki épp húsz éve alapította a stílus egyik emblematikus zenekarát. A Suicide Silence bemutatkozó korongja szeptember közepén lesz tizenöt éves, Billboard listás helyezésével pedig ha Európában nem is, de a tengerentúlon egyike volt azon lemezeknek, melyek berúgták a kaput a később oly sokat köpködött műfaj előtt. Chris az idei újrakiadáshoz írt jegyzetében nem fényezi túl a bandáját, a kezdetek kezdetén csak az volt a céljuk, hogy kedvenceik nyomán valami újjal próbáljanak előállni. Egyszerre pörgették a Slipknot és a Korn lemezeiket, illetve a Cannibal Corpse és a Skinless korongjait, közben pedig californiai hardcore koncerteken tombolták ki magukat. A csapat első felállásában még nem a néhai Mitch Lucker volt a vokalista, de a fent tárgyalt külsőségeknek maximálisan megfeleltethető frontember csatlakozását követően indult be igazán a banda.
Az első EP kiadása után helyi szinten alaposan belemerültek a koncertezésbe, melynek eredményeként a Century Media környékezte meg őket, és John Travis producerrel vonultak stúdióba. A The Cleansing tehát (melynek a névrokonságon túl semmilyen közös pontja sincs a Prong 1994-es lemezével) a metalcore hullám kellős közepén jelent meg, a göteborgi dallamos death metal és a Carcass behatásokon tovább lépve magába szippantotta a kilencvenes évek tampai death metalját is. Meggyőződésem, hogy ha annak idején vakon – vagyis borítókép, illetve zenekari promó fotó előzetes ismerete nélkül – találkoztam volna a lemezzel, simán rávágtam volna, hogy a dolog szimplán amerikai vonalas death metal.
Az előítéletek viszont jó ideig távol tartottak a deathcore-ként címkézett műfajtól. A háromnegyed órás korong változatos, de többnyire bármikor felpörgő, középtempós nótákkal operál. A mély hörgések a Suffocation Frank Mullen-jének orgánumát idézik; nem véletlen, hogy emberünk később, a harmadik lemezen vendégeskedett is a Suicide Silence-nél. A megtördelt, atipikus dalszerkezetek és a rendszeres rikácsolások persze modern ízt adnak a dolognak, ahogy a hangzás is tisztább, áttekinthetőbb, mint egy veretes death metal brigádnál. Leginkább a kopácsoló dobok megszólalását kell szokni. Garza és Mark Heylmun gitárjai viszont öblösen szaggatnak. A három klipesített dal, az Unanswered, a The Price Of Beauty és a Bludgeoned To Death messzire vitték az első lemezes csapat hírét, itthon ugyan sosem folytak a csapból, de az Államokban bekerültek a fémzenei fősodorba.
A tizenhárom tételes korong idei újrázásának első bónusza, az A Dead Current a maga idején az angol változat extra dala volt, a Swarm című nótát eddig nem ismertem, ellenben az Engine no. 9 az első Deftones lemezről lett deathcore-osítva. Az igazi érdekességek azonban a bónusz lemezen kaptak helyet, így egy nyolc tételes párizsi koncertfelvétel 2008 teléről, illetve a valódi keménymagnak címezve négy ének nélküli próbatermi felvétel, melyet még 2006-ban rögzítettek és Chris kazettájáról lettek átemelve. Az élő anyag hangzására persze garancia a dán Antfarm stúdió fejének, Tue Madsennek a neve.
Hogy más szavakkal ugyan, de harmadszor is ismételjem önmagamat, death metalosként a külsőségektől elvonatkoztatva ma is érdemes egy esélyt adni a The Cleansingnek, amennyiben pedig a deathcore műfaj híve vagy, feltehetően amúgy is rendszeresen pörgeted az anyagot! RIP Mitch Lucker!
