A Slipknot az előző lemezével elkezdett kijönni a gödörből, amibe még az All Hope Is Gone környékén kerültek, így érthető volt, hogy igyekeznek meglovagolni a lendület keltette hullámokat. Plusz ott volt a Covid alatti leállás és a cél a szemük előtt: kilépni a még 1999-ben kötött hétlemezes Roadrunner szerződés kötőféke alól és szárnyalni (vajon gondolta akkor az a kilenc iowai pelyhesfaszú sutyerák, hogy mi lesz belőlük a jövőben?). Nagy kár, hogy ennyi szép előjel és ambiciózus cél után végül egy taknyos arcraesés lett belőle. De hogy is van ez?
Az, hogy már a dalírás eleje táján jöttek a Clown-féle szokásos bullshitek, mint az „isten-zene”, meg a „világ legsötétebb bluesdalának” megírása (ez végül Acidic címen található a lemezen), azt minden jó érzésű rajongó el tudta engedni. Régen még áll-leejtősek, rejtélyesek voltak ezek a promó szövegek, de egy ötven éves arc szájából, akinek a zenekara két gyengusz lemezt adott ki a végül tényleg erős csomag előtt, már nem tűnik hitelesnek. De komolyan: van, aki még elhiszi ezeket a marhaságokat? Talán még ő maga sem.
Ment tovább az idő, jöttek a további megszokottan nagyívű szóvirágok, meg hogy ez egy nyersebb Vol.3 lesz. Ezt még majdnem el is hittem, hiszen a legutóbbi nagylemezük, a 2019-es We Are Not Your Kind egy igen ízes korong lett nagyjából ezt az irány követve (igaz, ott az örök bezzeg lemezüket, az Iowát rakták párhuzamba), azóta is szívesen hallgatom, lényegében bátran be lehet állítani az első három anyag folytatásaként. Viszont amikor jöttek az előzetes számok, kezdett eltűnni a mosolyom, mert mind a Chapeltown Rag, mind a The Dying Song elég sótlanok, jellegtelenek lettek, főleg, ha mondjuk egy Psychosocialhez, egy Dualityhoz, vagy egy Unsaintedhez mérjük őket, amik szintén előzetesként kezdték az azóta szépen megívelt karrierjüket. A Yen már más kérdés volt, éreztem benne a spirituszt, de így harmadikként már nem sokra mentek vele, már ami az előzetes megítélésemet illeti.
Aztán meghallgattam a teljes csomagot. Kétszer is. Szisszentem, majd úgy döntöttem, pihentetem pár napig. De újra előszedve sem volt meg a várt szikra. Eltűnt a mosolyom és körülbelül a kedvem is, hogy újra előszedjem ezt az egészet, de muszáj volt, mert három hallgatás alapján általában nem lehet épkézláb véleményt összerakni, főleg, ha nem egyértelműen „bejössz” anyagról van szó. Pedig amúgy még voltak is szimpatikus pillanatok: az Adderall a már említett Vol.3 nyitódalát próbálja megidézni (sajnos sikertelenül, igencsak vizezve), a The Dying Song nyitányával is lehetett volna még akármit kezdeni, de valahogy nem jött ki a lépés. Sorra jönnek a kényszerből kiböfögött, izzadságszagú számok, szinte érezni rajta, hogy csak meg akartak szabadulni a Roadrunneres szerződéstől (állítólag ez a kiadó nekik már nem olyan, ami régen volt, mivel mindegyik régi harcostársukat megalázó módon rúgták ki onnan), hogy aztán folytathassák a saját útjukat. De komolyan… Megérte ez így?
Csalódott vagyok, mert a WANYK tényleg újra egyenesbe hozta nálam a csapatot, nem vártam, hogy egy All Hope Is Gone és a The Gray Chapter közé belőhető valamit kapunk. Csak míg az előbbi egy jellegtelen valami pár jó dallal (Psychosocial, Snuff, címadó, aztán nekem ennyi volt az az album), az utóbbi pedig egy monolit, egyenletes tömb lényegében kiugró pillanatok nélkül, addig ez a lemez egyszerre monolit és jellegtelen. Jönnek a már sablonos riffek, Corey szinte fantasztikusan ötlettelen énekei (tényleg senki nem szólt neki, hogy törje kicsit jobban magát a dallamokon?), melyek közül egy idő után a talán még ötletesebbnek mondható témák sem tudnak kiemelkedni. Lényegében mintha egy szépen megkevert demó lett volna kiadva, amin érdemes lett volna még kotlani kicsit. Kicsit sokat. Amúgy sem értem, hová siettek, hiszen egy darabig gyűrhetik még a We Are Not Your Kind anyagát, esetleg húzhatták volna az időt ilyen-olyan spéci turnékkal, aztán közben kattoghattak volna a frisseken. Egy ekkora név nem hiszem, hogy az évekkel előre tervezés mellett sem oldhatta volna meg ezt, hiszen itt volt a Covid, mindent és mindenkit fel- és megborított, biztos maradtak kiskapuk. De mindegy, ezt kaptuk.
Egyáltalán nem vagyok pozitív véleménnyel erről a korongról. Csak azért nem mondanám a leggyengébb nagylemezüknek (ha a Mate.Feed.Kill.Repeatet nem számoljuk), mert az All Hope Is Gone egymaga elég mélyen mosolyog az életműben. Hogy mi lesz a The End, So Far sorsa a jövőben, majd eldől, de hogy nem ezt fogom elővenni, ha egy jó Slipknotot akarok hallgatni, az teljesen biztos. A pár húzódalt leszámítva ötlettelen, kidolgozatlan, összecsapott dalok sorozata ez a lemez, amit talán jobb, ha gyorsan kifuttatnak és nekilátnak a következő anyagnak, hogy ezt a fiaskót minél hamarabb feledtessék a nagyközönséggel. Ó és még arra ki sem tértem, hogy a borító is borzalmasan rossz / csúnya / igénytelen… De ez már egy másik történet. Az albumciklusra behozott maszkok legalább jók.
(Azért három koponya és nem kevesebb, mert zenélni nem felejtettek el és a hangzásra sem lehet panasz.)
