Volt fejfájás sokaknál: Arch Enemy, Behemoth és Carcass, vagy Machine Head és Amon Amarth? Nem volt egyszerű döntés, főleg, hogy két nap különbséggel érte el Budapestet a két turné. Én végül az utóbbi mellett döntöttem, a mérleg nyelvét elsősorban a The Halo Effect billentette el. Elismerem: nem kis súllyal. Gyalult itt kisebb és nagyobb zenekar megállás nélkül, hogy utána kinek mije fájt a nyakán kívül, az már egyéni leosztás kérdése volt.
Két nap alatt két jelenésem volt Csepelen. Emiatt fáradtan, de csillogó szemekkel érkeztem a bálra és mivel az előző este nem volt a legfényesebb a hangzás, szinte már vettem elő és kezdtem olvasni a rózsafűzért, hogy legalább ma ne szóljon szemét módon a három csapat. Szerencsére pár hang után éreztem, hogy hiába nem vagyok jó viszonyban velük, meghallgattak az égiek és tartották a szintet egészen az utolsó lepengetett hangig. A koncert nívóját és általános erősségét jól jellemezte, hogy a The Halo Effectre már ott volt szinte mindenki, aki a későbbiek egyikére volt kíváncsi. Bevallom, engem is a svéd veteránok műsora érdekelt legjobban, mivel a lemezük az év egyik legjobb korongja lett, ráadásul kipróbált, neves és méltó zenészek muzsikálnak a sorban (tudjuk, melyik zenekarból). Érdekes volt, hogy „csak” bemelegítésként is milyen príma színpadképet és hangzást (!!!) kaptak a svédek. Megérte az az egyszemélyes virtuális zsolozsma, ugye.
A The Halo Effect szettjeinek dalai a friss és egyetlen albumukról kerültek elő, ez nem volt egyáltalán kérdés, szám szerint hét felvonásban mutatták be eleddig egyetlen csemetéjük szerintük legszebbjeit. A műsorra panasz nem lehetett, látszott mind a zenekaron, mind a közönségen, hogy igen élvezik a találkozót, Mikaeltől a nóták között némi háttérinfót kaptunk a dalokról. Profi frontember, aki tud és szeret is a közönséggel bánni, sejthető volt, hogy itt nem lesz semmi töketlenkedés. Csakis minőségi göteborgi fém, az is az ősapák kezei közül. Habár Jesper igazoltan volt távol – fene a démonjaiba, remélem, egyszer megszabadul tőlük – a rájuk szabott időben mindent kimaxoltak. Ahogy lemezen, úgy élőben is abszolút meggyőzőek voltak és ha már a szőke gitáros otthon állítólag már írja a folytatást, remélem hamarosan visszatérnek hozzánk egy kettes lemezzel és egy hosszabb játékidővel. Eddig – szerintem – százszázalékos, amit leművelnek! De ezen a szinten lehet máshogy?
Hogy a Machine Head nem egy „an evening with” szettel jött Budapestre és készült úgy általában is a turnéra, én üdítőnek éreztem. Nem mondom, nagyon szeretem a Flynn-művek muzsikáját, de három órán keresztül hallgatni már nagyon sok ezt a fajta zenét. Jó, van is miből válogatni, annyi kötelezőjük van, amivel szó szerint bármilyen hosszúságú szettet meg lehet pakolni, emiatt talán parányit nehéz volt a házi feladat: összeszemezni valami húsos best of-ot. Igen, csak hát ott van emellé az új, végre igen veretesre sikeredett album, nem? Ott lenne bizony! Valószínűleg a jó Robbnak volt némi fejfájása a dologból (nehogy azt higgyük, hogy a többiek sokat beleszólhatnak ebbe), végül valószínűleg konszenzusra jutott az egójával: napi szintű változtatásokkal és kevés frissel nyomják végig a turnét, random becserélve egy-egy dalt egy másik kedvéért. Ez szerintem tök rendben van, hozzánk így egy igen erős összeállítás érkezett, olyan igazi picsázó szellemben végig aszfaltig taposott gázpedállal. Dalok ITT, belekötni nem igazán tudok, kivéve egyet: ilyen gazdag életmű mellett tényleg érdemes erőltetni a feldolgozásokat? Mert hiába hatalmas alapdal a South Of Heaven, helyette befért volna valami másik saját, akár valami érdekesség is. Vagy éppen több nóta a friss anyagról, mert lett volna miből.
Akárhogy is tömény és tökéletes volt a Machine Head fellépése (látványban is vitán felül vitték az estét) , dőreség lenne azt feltételezni, hogy bármi spontán dolog volt benne. Még talán a sördobálás közbeni reakciókat is előre meg voltak koreografálva, tán’ még az is, mikor merre köp a jó Robb. Ez – mostanában sokat használom ezt a kifejezést poénból – „matematikai bizonyosság”, elég csak megnézni bármelyik másik show felvételét. De ez csak másodlagos, azt kell, hogy mondjam, pont a feszesség miatt akkorát hengerelt a most már ismét stabilnak tűnő felállású Machine Head, hogy a fal adta a másikat – még ha a nyitó Becoming The Firestorm alatt talán még korai volt ellőni a circlepiteztetést, hiszen a korszellem miatt mindenki inkább videózta a kezdést (de minek?). Harmadjára láttam őket és hiába csak másfél óra volt ez az egész, az eddigi legpatikább, legminőségibb fellépésének tartom ezt, már persze azok közül, amin ott voltam. Lehet egy ideig érdemes lenne hanyagolni az egész estés fellépéseket? Biztosan jót tenne a tempónak, főleg, ha mondjuk sikerül egy ehhez hasonló turnéösszeállítást csinálni.
Miután távoztak az „oroszlánok”, egy hosszabb leállást és átszerelést követően a vikingek érkeztek meg a Barba Negra deszkájára. Előtte meg kellett látogatnom a „mellékest”, mivel az aznapi üdítőmennyiség leért (mostanában az alkoholmentes szórakozás híve vagyok) és miután kitocsogtam magam az széttört vízcső miatt ázó budiban, visszatértem pozícióba. Szépen, a meghirdetettek szerint jöttek Johan Heggék, a céljuk egyértelmű volt: hogy sokadjára is megigazítsák a nyakizmokat. Mintha eddigre nem lettek volna már hót’ készen amúgy is azok az izomkötegek.
A Run To The Hills szalagról bejátszása után jött az intró, bevonultak a svédek és rögtön egy ásszal, a Guardians Of Asgaard-dal nyitottak. Innen már félrelőni sem lehet, ugye? Nem is terveztek, olyan páros lábas slágerparádét szabadítottak a láthatóan sok, kimondottan erre a fellépésre készült arcból álló közönségre, hogy… Ismételni tudom magam, itt is a fal adta a másikat. Nem mondom, itt néha el-eltűntek a gitárok, főleg, ha díszítsésekről volt szó, de ennek ellenére úgy mentek át mindenki agyán, mint Mjölnir a vajon. Johan és társai kiváló szórakoztatógépezet, az énekes is tudja, mi fán terem a közönség megragadása, plusz oda-vissza szeretik, szeretjük egymást szórakoztatási értelemben, ami sosem rossz ómen egy fellépésnél. Mindig öröm látni, amikor a morcos arccal bömbölő normann egy pillanat alatt vált át mosolygós macivá, éppen azért, mert a közönség torka szakadtából élteti őket. Nincs itt hiba, kérem szépen.
Igaz, az este töménysége miatt a vége felé már igencsak kezdtem fáradni (nem titkolom, igaz írtam is, hogy az érdeklődési ívem a fellépők sorrendjének fordítottjaként írható le), de azért még takaréklángon is jó volt olyan örökzöldeket hallani, mint a már említett ’Asgaard, a Cry of the Black Birds, a First Kill, vagy éppen a ráadásban ellőtt Twilight of the Thunder God. Az Amon Amarth, ahogy egyébként az egész buli folyamán mindenki, az első perctől az utolsóig kifacsarta a közönségből, ami még valamennyire belé szorult és az a legszebb, hogy mi mindannyian pont ezért voltunk itt.
Legyen az göteborgi fémexport, epikusságba hajló groove, vagy tülök-emelő vikingpusztítás, ez az este megmutatta, hogy egy ilyen erős csomagra, akármilyen diverz is, mindig van igény. Hiszen lehet, hogy külön-külön is meg tudták volna jórészt tölteni a Barba Negrát (jó, a The Halo Effect még nem), azért együtt az igazi, a Világvége után, vagy az éppen zajló gazdasági káosz mellett kimondottan ilyen összeállítások kellenek, hogy visszaédesgessék a rajongókat a bulikra. Száz ilyen koncertet, ezeret!
Fotók: Réti Zsolt
További képeket ITT, ITT és ITT találtok.
