Kissé rozsdásan indult az este, jobban mondva a késő délután, mert ugyan jó dolog a koncertre járás, azonban egy fárasztó nap után nem nagyon akaródzik az embernek bemerészkedni a nagyvárosba. Még jobban fájt az élet, mivel egy interjú is befigyelt megkoronázandó a koncertélményt, de persze édes teher ez, amire jó gyógyír aztán a re-pohárba csapolt fesztivál sör.
A kínjaimat tetézte a némiképp körülményes bejutás, de végül csak megtalálták a nevem a zsurnaliszták lajstromában, így pont időben érkeztem a Birds in Row előadására, akik egyébként a már említett interjú alanyai is egyben.
A hármas legújabb Gris Klein című albumát ünnepli előzenekari minőségben, aminek utolsó állomása pont a budapesti etap, legalább is a Caspian, illetve a Cult of Luna társaságában, akik nálunk fejezik be a körutat, de erről majd később…
A beszélgetésből kiderül majd egy s más szóval nem is spoilereznék itt nagyon, elég annyi hozzá, hogy esetükben teljesen indokolt a power trio elnevezés: kaptunk jó fél óra sallangmentes punk-noise támadást, amit csak némi technikai gebasz csorbított, szerencsére az amúgy sem szűkszavú Bart Hirigoyen gitáros-énekes átsztorizta a barkácsolást, így nem tört meg nagyon a lendület. Az interjú során magam is megtapasztaltam, hogy a közvetlenség nem csupán holmi színpadi póz, Bart a műsort követően mindenkit egy kis spontán meet & greet-re invitál és bizony sokan élnek is a lehetőséggel. Ezzel az attitűddel meg a kreatív gitár basztatással engem megvettek kilóra, szóval azt leshetitek, hogy egy rossz szót is írjak róluk.
A Caspian az este legkevésbé várt résztvevője volt részemről, mert bár kétségtelenül komoly versenyzők a globális post-rock színtéren, nekem mindig is kicsit eseménytelennek tűntek lemezen. Mivel a koncertjük történetesen egybeesett a Birds in Row-val lezsírozott beszélgetéssel, így a zenekarnak mindössze 4 perce volt meggyőzni arról, hogy tévedtem velük kapcsolatban. Örömmel jelentem, hogy az “elevator talk” sikeres volt, az legalább is lejött, hogy sokkal durvábban szólnak, mint otthon a fejhallgatóban, ám míg egy teljesítményorientált grindcore banda a teljes diszkográfiáját letolja öt perc alatt, a massachusett-i postrockerek nótái nyilván térigényesebbek, szóval ha ismét erre járnak, akkor élek majd a lehetőséggel (a koncerten sertepertélő kedves ismerősöm hasonló prekoncepciókkal érkezett, ám végül ő is igazolta, hogy nagyon jók voltak, így kizárnám, hogy Caspianék beleöntöttek volna valamit az italomba).
Egy némileg hosszabb átszerelést követően (be kell lőni azt a dupla dob cuccot rendesen, nem is vitás) sejtelmes ködfátyolba burkolózva lépett színpadra a Cult of Luna akik a The Long Road North apropóján keltek útra és az Akváriumos koncert az utolsó előtti állomás (még egy athéni rombolás hátra van) a turné listán. Szerencsére fáradtságnak nyoma sem volt, sőt mi több olyan intenzitással láttak hozzá a gépeléshez, hogy attól még a szomszéd Kishallban egyszálgitározó ausztrál singer-songwriter Xavier Rudd is kiköpte (vagy lenyelte) a szájharmónikát. A CoL nem alibizik, ha lemezbemutatóról van szó, ezt már az intróval, illetve a Cold Burn-el világossá teszik, de a későbbiek során is kavarják az északi szelet rendesen ( The Silver Arc, Beyond I, Blood Upon Stone) A 2019-es A Dawn to Fear is közel hasonló figyelmet kap, ami nem túl meglepő, hiszen a banda nem sokat játszotta az album dalait a Covid-roló előtt, szóval ha úgy tetszik dupla lemezbemutatót tart a Cult of Luna.
A megszólalásra nem lehet panasz, a két dob nem holmi vásári parasztvakítás, úgy mennydörög az Akvárium, hogy még a leghátul állókon is lobog a slim fit farmer. Én egyébként úgy képzelem, hogy akkor is Cult of Luna szólt, amikor szétrepedt a Pangea, vagyis inkább azért tört darabjaira mert az szólt. Erre a tömény hangorkánra üvölti rá Johannes Persson, hogy hol bányásznak bauxitot meg vasércet vagy tudom is én miről hőbörög, de igazából mindez mellékes, itt most nem ez a lényeg. Ugyan személy szerint, ha már post-metal, akkor én inkább az instrumentális vonalat preferálom, ugyan akkor a Cult of Luna szellősebb kompozícióiban jól aránylik a morcos vokál a tisztán hangszeres részekhez (aki hasonlóan érez, annak erősen ajánlott elcsípni őket jövőre mikor a Russian Circles-t cipelik magukkal, bár magyarországi dátumot sajna nem láttam a listában).
Sajnos az agglomerációs menetrend áldozataként nem tudtam végignézni a teljes műsort, így ez az este végül a csonka koncertek jegyében telt, mivel azonban a tartalmas program ismérve nem csak a nyaktáji merevség, de az is árulkodó, ha hazafelé már csak csendre vágyom, a Caspian affért leszámítva nem maradt bennem hiányérzet (ha esetleg a ráadásban megjelent Julie Christmas és eltolták a The Wreck of S.S. Needle-t, miközben én éppen a MÁV szolgáltatásait vettem igénybe, arról nem szeretnék tudni…köszi!).
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
További képek ITT.
