Nem most volt, hogy a Volbeat nálunk járt, volt már annak négy éve is. Az egykor Elvis-metalként aposztrofált csapat közben - a tudjuk mit leszámítva - folytatta a világhódító útját, a növekedés pedig tagadhatatlan, elképesztően meredek görbén fut fel a kvartett. Poulsenék ezt egy ellenállhatatlan show-val köszönték meg, illetve táncoltatták meg újra a partizásra váró magyar közönséget, ahogy mondani szokás: a jókedv előre garantált volt.
Megint nem jó előzményekkel futottam neki az estének, mert bár egy baráti köri összeröff mindig jó, az éppen elég durcán beteg (emiatt ő egy másik bulit lemondott) asszonykámat otthon kellett hagynom, így megoszlott a figyelmem. Nem segített az sem, hogy igen álmos, takony idő köszöntött Budapestre ezen az estén, de úgy voltam vele, ha nagyot megy a koncert (márpedig erre igazán számítottam), akkor nem lesz gond azzal, merre jár a fejem.
Mivel első (ha a délutáni Bad Wolves interjút számoljuk, másfeledik) alkalmam volt ez az MVM Dome-ban, nem tudtam, mire számítsak, már ami a helyszín illeti. A becsekkolás gyors és lendületes volt, az épület új létesítmény lévén még "új" illatú, minden tiszta, a szemek csillognak, szóval csak a helyet kellett megkeresni és várni, mit hoz a tempó. Mint ismert, a koncert a Barba Negrából került át ide, így ülőhelyek is nyíltak, ezekre sikerült befészkelni magunkat a baráti körrel, oldalt, elég közel a színpadhoz. Tapasztalatból mondom, hogy koncerthallgatásra nem ez a legideálisabb hely, de látvány szempontjából itt lehetett az egyik legtöbbet elcsípni, úgyhogy reménykedtem a hangmérnökön ügyességében.
A végig menetrend szerint zajló estét ugyebár a Bad Wolves nyitotta. Mint a többi csapatét, úgy a Los Angeles-i kvintett fellépését is nagyon vártam, de sajnos koppannom kellett. A hangzás retek volt, legalábbis a mi helyünkön. Ha esetleg erre vonatkozó dolgot írok, ebben a vetületben kéretik kezelni, remélem máshol azért jobb volt az összkép. Szóval a dobok hangosak, a gitárok aránylag halkak voltak, ráadásul DL énekét is alig lehetett kivenni. Hallhatóan próbáltak valamicskét facsarni a dolgon menetközben, de még füldugóval (nem az olcsó fröccsöntött műanyag, hanem profi cucc) is csak egy nagy kása volt az egész. A szellősebb részeken, meg a tufa döngöldékben kb. jó volt a dolog, de valahogy a Zombie-t leszámítva nem igazán lehetett kivenni, mire is gondoltak a költők. Pedig láthatóan belevitték a szükséges energiát a dologba, kihasználták a "sörnyitó" formájú színpadi nyúlványt is, pózoltak, szórakoztattak. Max Karon még a közönség VIP részére is lement, tehát a zenekaron nem múlt semmi. Nagyon sajnáltam, hogy a hangképen ment el a dolog, mert ahogy írtam, nagyon vártam a velük történő első találkozásomat. De talán majd legközelebb.
A Skindredig való negyed órácskát egy technikai szünetre és a merch csekkolására áldoztam fel, igazából az árakon nem lepődtem meg. Kb. azok voltak, amire a jelenlegi helyzetben számítani lehet. Aki fennakad azon, hogy 12-15.000 turnén egy zenekaros póló, annak van egy rossz hírem: jobb ez már nem lesz. Igaz, ilyen, sőt kisebb árakon a "világvége" előtt a Slayer, meg a Slipknot merchöt árulták, de azóta sok minden megváltozott. Nem biztos, hogy pozitív irányba, de most ebbe ne menjünk bele. Meg hát ott az Euró árfolyam bizonytalan, bár mostanában csendesülő alakulása is, ugye.
Mindegy is, bocsánat, ha néha elkalandozok. A Skindred egy igazi buligépezet, akik rossz koncertet nem tudnak adni. Benji mindig fenntartja a figyelmet, folyton jön-megy, a többiek meg megbízhatóan hozzák a húzós ragga-metal témákat. Imádnivaló az egész produkció, velük sosem lehet mellélőni. Csak hát megint az volt, mint a "farkasoknál". Igaz, facsartak valamit a potikon, meg a zene is szellősebb, érthetőbb ebben a környezetben, plusz több a sampler is, de még mindig túl sok volt a kása. Sajnos. A két komámnak például ez vágta haza a dolgot, mert amúgy nagyon várták a kvartett műsorát. Egyébként nem lett volna baj az egésszel, mert akkora bulit csaptak, hogy kirepült a ház oldala. Ilyen szempontból a Limp Bizkit szórakoztatási szintjét tudnám párhuzamba állítani velük, csak a britek még talán kevésbé álltak rá a haknivonatra. Persze a közönségénekeltetés, meg a mondhatni párbajoztatás is remekül sült el, bár nem mindig értette a nagyérdemű, mit szeretne a raszta frontember. De amikor igen, akkor nem volt bírás az ösztönökkel! De hogy is lehetne hibázni, mint a Rat Race, a Nobody, a Warning, vagy éppen a That's My Jam, ugye?
Igaz, sajna a szettben is éreztem némi Bizkit párhuzamot, mert túl sok átdolgozás, illetve egyéb nóták kerültek bele a nóták közötti térbe, még ha csak említés szintjén, pár taktus erejéig is. Főzenekarként ez nem para, hiszen van idő, de negyven percben ne a Jump Aroundot szedjük már elő, ha lehet. Mindegy, mert egyébként ahogy írtam is, lényegében felrobbantották a házat, akkora bulihangulatot csináltak, mint talán kevesen tudnak. Az a légkürt effekt pedig jó értelemben megölt. Minél többször lőtték el, annál jobban röhögtem rajta, de lehet ez az én retardáltságom, haha! De komolyan: lehet nem szeretni a Skindredet?
Volbeat. Még annak idején, amikor az Only Wanna Be With You-val megismertem őket, a fene gondolta volna, hogy ekkorára fog kifutni a produkció. De azóta is itt vannak, sorra jönnek az albumok, a legfrissebb, a Servant Of The Mind épp ezen a turnén került bemutatásra. Bevallom, hiába szeretem a zenéjüket, megdöbbentem, hogy ilyen méretű színpaddal és látvánnyal készültek. Élőben mindig kimaradtak nekem. Már eleve az előbb említett körkifutós színpadon csodálkoztam, majd amikor beindultak a látványelemek és a dobemelvény, a háttérfal, de még a nézőtér felső karéja is vetítésekkel lett tele, ledöbbentem. Persze, nyugaton, meg az USA-ban nagyon megy nekik, de nem gondoltam volna, hogy ilyen masszív látványt kapunk majd ebben a közel két órában - hogy fért volna el ez Csepelen? Ott sem kicsi a színpad, de a nézőteret szétszántotta volna a rámpa-járda. Vagy oda nem került volna be akkor?
A másik amin elcsodálkoztam, hogy mennyire többgenerációs zenekar a dán-amerikai válogatott. Egészen a kisebb gyerekektől a hatvanas-hetvenes éveiben járó emberekig jelentek meg szórakozásra vágyók, ráadásul az úgymond utolsó pillanatban megnyitott lelátói helyek is szépen megteltek. Ezt jó volt nézni, ahogy azt is, hogy mi történik a színpadon. Ahogy említettem nagyon rácsodálkoztam a produkció volumenére, főleg, hogy mennyire nem számítottam rá. Mármint az egésznek a minden értelemben vett méretére. Csodaszép vetítések kísérték az estét, legyen az előre beállított videó, vagy éppen a színpadról élőben "közvetített" vágókép. Mint ahogy a RHCP is szokta, vagy a Metallica. És habár a Volbeat még kisebb mint az előbb említett két legenda, ők sem izzadságszagúan loholnak utánuk, hanem minden erőlködés nélkül hozzák azt a minőségi szintet, mint ők. És ez a szép benne! Nem is kérdés, hogy minden nagyon hasított, minden abszolút a helyén volt és minden apró fénycsíkkal, képkockával, lepengetett hanggal tökéletesen fűtötték az egyébként is forró hangulatot. Itt már jobb volt a hangkép is, az első pár szám után jól lehetett érteni a hangszereket, úgyhogy az agyam végre felülhetett a buli vonatra. A dallista ITT található, különösebben nem mennék bele, most inkább a hangulatot igyekszek megfesteni.
Szóval egyáltalán nem meglepő, hogy végig több száz fokon pezsgett az egész, ugye? Michael Poulsenék mindent beleadtak és habár a közeli képeken látszott, hogy fáradtak (mi is azok voltunk, ez az időjárás nem kedvezett az ébrenlétnek), ez sem akadályozta meg őket, hogy nagyobb sebességre, boogie-üzemmódba kapcsoljanak mindent és mindenkit. A tizenkilenc-, ha a Rob köszöntéseként ellőtt Happy Birthday To You-t is számoljuk, húszdalos szett negyedét az új lemez tette ki, a többi pedig egy jó derék merítés volt az életműből. Ez egy szép és egészséges arány, főleg egy olyan zenekarnál, ahol ennyi év alatt több kötelező vándorolt ki a kezeik közül, mint amennyit egy egész műsor el tudna viselni. Nem egy dalnál gondolkodtam azon, hogy a korábban említett, egyébként pár másodperc erejéig akusztikusan megidézett Only Wanna Be... óta mennyit változott a zenekar, még ha a zene esszenciája ugyanaz is maradt. Nem maradtak meg egyszeri poén szintjén, hanem saját arcot formálva vitték tovább, vették be a világot. Nem hiába valók oda, ahol vannak, látható a szív és a lélek az egészben és nem hiába vonzanak ennyi embert, mert habár megvan a húzása a zenének, mégis kellően könnyed tud maradni ahhoz, hogy - ahogy írtam is - többgenerációs csapattá nőjék ki magukat. Nagy királyság volt a Volbeates óriáslufikat beengedni a közönségbe, bár én azt hittem, tovább fognak vándorolni a fejek felett és mondjuk nem állnak meg a kifutón pár dobálás után. Ez és a gőz- és konfettiágyú még pluszban emelte az egész volumenét, főleg amikor a piros-fehér-zöld pakkot pukkantották el a koncert vége felé. Nem irigylem a takarítókat, de a közönségnek kedves gesztus volt, többen gyűjtötték mind a kis fecniket, mind a hosszú szerpentineket.
A műsor ívébe, összeállításba nem lehetett belekötni és habár biztosak lehetünk benne, hogy majd' az utolsó pillanatig kitalált produkcióról van szó, megmaradt az a kellően spontán érzete, amitől szeretnivaló, sőt, újranézést követelő maradjon a Volbeat fellépése - lásd, Rob köszöntése. Mert biztos vagyok benne, hogy nem csak én éreztem magam úgy az esőbe újra kilépve (Oh helló, szürke valóság!), hogy ezt bármikor újra tudnám nézni. Én mondjuk egy olyan pontról, ahol talán kevésbé marad koszos és helyenként visszhangos a dolog. Mert hiába a korábban legépelt virtuális szájhúzás, abban biztosak lehettek, hogy ez egy baromi jó este volt, három igazi, hangulatteremtésre hivatott csapattal.
Többször is említettem már, hogy nem bánom, hogy mostanában a nagyobb zenekarok igyekeznek összefogni és együtt elvinni a "balhét", minthogy B-, vagy C-ligás csapatokat hozzanak magukkal. Így sokkal nagyobb a fűtőérték, sokkal erősebb a táncra hívó erő, vagy éppen - ami nem hátrányos szervezői szempontból - a jegyvásárlási kedv. Ezt mutatja az is, hogy végül a tervezettnél egy nagyobb helyre került végül át a Vol-bál, a minden igényt maximálisan kielégítő buli gépezet.
Mindent összevetve tehát megérte ott lenni? Meg hát, vagy ha egy szóval kellene írni: IGEN! Nem is ragoznám tovább. Nincs értelme. Úgyis tudjátok, miről beszélek.
FOTÓK: MÁTÉ ÉVI, photographic.hu
