A ’90-es évek közepén, nagyjából 1994 és 1997 között, azaz a grunge hullám lecsengését követően, a nu metal berobbanásáig az alternatív irányzat mellett egy hasonlóan megosztó műfaj határozta meg a mainstream rockzenét. A dallamos punk rock, illetve a pop punk, rövid tündöklése arra volt jó, hogy az előző irányzat másod-harmadvonalas előadóit kisöpörje a színtérről, melyek helyét ideiglenesen az aktuális trend másod-harmadvonalbeli előadói vehették át. Az első vonalat pedig olyan máig aktív zenekarok nevei határozták meg, mint a Bad Religion, a Green Day, a The Offspring és a mostanában az utolsó köreit futó NOFX.

Itt, Európa keleti csücskében ezekről az aktualitásokról azokban az időkben az írott zenei szaksajtó mellett az MTV képernyőjéről értesülhettünk. Nálunk szokás szerint akkor jelentek meg a műfaj képviselői, mikor nemzetközi szinten már leszállóágba került az irányzat. Utólag már bátran kijelenthetjük, hogy a - metalos körökben elterjedt hazai terminológiánál maradva - pop punkként ismert irányzat legfontosabb képviselője a The Offspring mellett az 1994-ben egy elmegyógyintézeti videóval robbantó Green Day volt.

A kaliforniai zenekar akkoriban a szakmától csak hideget kapott, kezdve a zeneipari kreatúra jelleggel, folytatva azzal, hogy muzsikájuknak voltaképp semmi köze a punkhoz; egyébként is, pár év múlva nem lesznek egyebek, mint az időszak kordokumentumai. Nos, az 1986-ban (egyes források szerint egy évvel később) alapított trió az első vádpontra már az előbb emlegetett Basketcase videó berobbanásakor rá tudott cáfolni, hiszen az aktuális Dookie már a harmadik lemeze volt a Billie Joe Armstrong énekes/gitáros és Mike Dirnt basszusgitáros által alapított triónak.

A kordokumentum jelleg cáfolatára pedig mi sem ékesebb bizonyíték annál, hogy még ma is a három évtizede stabil felállásban vannak jelen, a 2004-es American Idiottal megújították önmagukat, és időnként még mindig képesek releváns vagy egyszerűen csak jó lemezekkel előállni. Az áttörést hozó Dookie után gyorsan kihozott Insomniac egy pörgősebb, rövidebb, azt kell mondjam, punkosabb album lett, a folytatás azonban nem intézhető el néhány jelzővel. Az 1997 októberében megjelent Nimrod (a lemezborítón: nimrod.) tehát az ötödik nagylemez volt Billie Joe-ék diszkográfiájában.

A tizennyolc tételes anyag a maga közel ötven percével nemcsak az addigi életmű leghosszabb, hanem egyúttal a legváltozatosabb lemez is lett. A hazai hallgatók a felfokozott itthoni televíziós jelenléte okán feltehetően a dallistán utolsó előtti, egyszálgitáros Time Of Your Life, becsületes nevén, Good Riddance révén emlékeznek az 1997-es Green Day-re. A korong amúgy további három single-t (Nice Guys Finish Last, Redundant, Hitchin’ a Ride) is kitermelt, de azok legfeljebb csak rövid időre tették tiszteletüket a magyar médiában. A nimrod.-ot azonban kár lenne összemosni a „nagy” slágerrel. Az anyag karakterét továbbra is pop punk adta. A trió kitartott az előző két lemezen már bizonyított Rob Cavallo producer mellett, aki egyébként később a tényleges megújulást jelentő American Idiot hátterében is állt.

A nimrod. tehát már abban az évben jelent meg, amikor az amerikai sajtó a Kornt, a Deftonest és a Limp Bizkitet kezdte aktuális szenzációként emlegetni, így az ötödik Green Day album a The Offspring egy évvel későbbi Americanájával együtt akár az akkori pop punk hullám (melyet néhány évvel később a Blink-182, a Sum 41 és társaik vertek fel újra) záró akkordjának is tekinthető. A klipesített nyitódal, a fentebb zárójelben már emlegetett Nice Guys Finish Last hozza a kötelezőt. Tipikus pop punk tétel, az első hallgatás alkalmával ragadó refrénnel, tapintható Bad Religion hatásokkal, szigorúan három percen belüli menetidővel. A Hitchin’ a Ride kacsintgat az ’50-es évek rock n rollja felé, ahogy a The Grouch is egy lelazultabb, ritmusközpontú, középtempós szerzemény. Szóval egyikük sem emlékeztet a közvetlen előzmény, az Insomniac lemez pörgős tételeire. A Redundant pedig csak ráerősít erre a visszafogottabb jellegre. A Scattered egy időre – egészen pontosan a Platypus (I Hate You), majd kicsivel később a Jinx érkezéséig - helyre billenti az egyensúlyt, Tré Cool azért itt sem tapossa tövig a gázpedált, de ez a nóta a sablonos jellege ellenére is egy jópofa calipunk tétel.

Az enyhén surf rockos beütésű All The Time is a szokványosabb dalok táborát gyarapítja. Ha némileg felpörgették volna a tempóját, a következő Worry Rock akár a korai lemezeikről sem lógna ki, jelen formájában azonban inkább pop rock, mint pop punk. A Dookie album She című dalára emlékeztető Uptight is kb. erre a szálra fűzhető fel. Az énekmentes, bárzenés Last Ride In ugyan egy színfolt a lemez közepén, de a Green Day világától meglehetősen távol áll. Kétségtelen, hogy a trió az addig járt útján épp itt jutott a legmesszebb a múltjától. A Haushinka első fele olyan, mint egy élőben rögzített improvizáció, a második része azonban hagyományos Green Day. Ha az Uptight kapcsán a She-t emlegettem, akkor a szájharmonikás Walking Alone esetében – melyben még egy gitárszóló-féleség is akad – a When I Come Around-dal vonhatnék párhuzamot. A menetrendszerű pörgős téma a kétperces Rejecttel köszön be, majd marad is a feleannyi Take Back-re, mi több, a fúvósokkal feldobott King For A Day is nagyjából ez a vonal. A sláger Good Riddance (Time Of Your Life) után pedig a hagyományőrző Prosthetic Head zárja az addigi leghosszabb Green Day lemezt, mely a tavalyi negyedszázados jubileum tiszteletére egy impozáns, háromlemezes újrakiadást is kapott.

Az első korong maga a jól ismert, tizennyolc tételes dalcsokor, a második lemezen pedig tizennégy korabeli demo kapott helyet, több olyan szerzeménnyel, illetve dalötlettel, amelyek később nem kerültek fel az albumra, így ténylegesen is ezen a kiadványon debütálnak. A számomra legalábbis relevánsabb extra azonban a harmadik CD-n kapott helyet, mely nem más, mint a Live At The Electric Factory. alcímű korabeli koncertlemez. A kellően nyers és életteli megszólalású, húsz dalos szett nem más, mint egy hivatalossá tett bootleg, melyen nem nagyon végezhettek utómunkát, de meg se igazán vághatták, hiszen a frontember is jó sokat szövegel a laza csuklóval lezavart dalok között.

A díszdobozos CD egyébként egy felvarrót és egy matricát is tartalmaz. Negyedszázad távlatából sem mondom, nem mondhatom, hogy a nimrod. a pop punk hullám legfontosabb albumai közül a dobogóra kívánkozna, de az irányzat lemezeiből összeállítandó személyes top tízes listámban épp az újító jellege miatt kétségtelenül helye lenne. A számszerűleg ugyan kevés punk rockos dal minősége ugyanis épp csak egy hajszálnyival marad el a Dookie-n és az Insomniac-en helyet kapott társaiktól. Az életmű szempontjából pedig azért kulcsfontosságú, mert a trió itt kezdte igazán tágítani a saját határait, mely folyamat az utód Warningon talán kicsit félre is ment, de az American Idiottal végleg átlépték saját korlátaikat. Számomra pedig ezután még egyszer, a 2016-os Revolution Radio-val sikerült egy nagyobbat gurítaniuk.