A punkok soha nem halnak meg! Az amerikai punkok meg aztán pláne nem. A punkok, jöhet bármilyen nehéz helyzet túl élnek mindent és fent tudnak maradni, ha igazán élni akarnak. Erre rengeteg példát láttunk már, nem csak Amerikából. De most említsünk meg egy konkrétat, hiszen a napokban jelent meg a Green Day legújabb, tizennegyedik stúdióalbuma. Itt a Saviors!
A Green Day az elmúlt tizenkilenc évben olyan simán sétált el mellettem, mintha nem is ismernénk egymást. Pedig anno tizenévesen az American Idiotot nagyon éltem, de az majd egy másik történet lesz. Ellenben azóta is eltelt húsz év, nekem meg gőzöm sincs, hogy mi történt a zenekarral. Úgy az új album megjelenése előtt fogtam magam és belevetettem a korábbi albumokba. Meg kellett állapítanom, hogy az az állítás, hogy az a legnagyobb pank, aki nem is punk, a mai napig igaz! Miért? A Green Day remekül alkalmazkodott az aktuális trendekhez mindig is. Tette ezt azonban úgy, hogy megmaradt a sajátos íz. Az előző 2020-as Father of All Motherfuckers-t többször is meghallgattam a hetekben és rá kellett jönnöm, hogy az egy totálisan pop lemez, punkos ízekkel, de amúgy tökre szórakoztató! Ezért kicsit fáj is, hogy nem figyeltem rá korábban. De ezzel az új tudással estem neki a Saviors-nek, amit a zenekar remekül promótált az elmúlt időszakban. Volt több mini koncert, metróban, kis kávézóban, meglepetés koncert Vegasban, meg a fene tudja, hogy még mit csináltak a rengeteg videóklip mellett. Azt is megtudtuk, hogy a World Tour kifejezés Magyarországra nem terjed ki, így a nyáron a sógorokhoz kell látogatni, ha valaki szeretné látni a srácokat, ahogy bemutatják a legújabb albumukat.
Az album összesen tizenöt dalt tartalmaz, ami annyira nem lepett meg, hiszen a zenekar ontotta ki az előzetes klipeket, amit úgy nem tehetnek meg, ha csak kilenc daluk van. Már az elején elkaptak maguknak és igazából már a megjelenés előtt éreztem, hogy ez az album tetszeni fog nekem. Az első megismert klipes, zombies tétel nyitja az albumot. A The American Dream Is Killing Me egy remek dal, ami magába foglalja a zenekar dallamosságát és lírai mivoltát is. A vonósokkal megfűszerezett dal mégsem lesz túl nyálas, hanem tipikusan az a nóta, aminek a refrénjét már előre látom, hogy ezrek éneklik majd Billie Joe-val. Tökéletes sláger, és kész. Azért, ha valaki azt hinné, hogy az egész album melankólikus lesz, az téved. Erre remek példa a következő Look Ma, No Brains!, ami egy pörgős, egyszerű punk sláger. A dallamokat itt sem engedi el a zenekar, de azért előhozzá a pankos nyersességét.
A következő dal, az én abszolút favoritom már az első hallgatás alatt azt mondtam, hogy ez a legjobb szerzemény, hiába egy pofon egyszerű, paraszt dal. Bobby Sox című szerzemény, akár egy RHCP dal riffjeire is épülhetett volna, illetve engem arra emlékeztet, de akkor is azt érzem, hogy annyira egyszerű, annyira jó. És néha ez a legjobb, amikor nem bonyolít semmit egy zenekar. Nagyon bírom, ahogy Billie Joe ordít aztán visszavált a dallamos hangjára. A szöveg sincs túl variálva, nem tudom megmagyarázni, de ebben a dalban érzem a legnagyobb potenciált. Egyből azt érzem, hogy lennék a pasija valakinek, ha nem lenne feleségem.
A One Eyed Bastard ellenben nagyon hajaz egy bizonyos dalra, csak még azt nem tudom melyikre. De a dal elején hallható alapriffet már hallottam valahol, ebben egészen biztos vagyok. Jöhetnek a megfejtések! A Dilemma és az 1981 főleg az utóbbi a pankos vonalat erősítik, amire szükség is van az album közepén. Érdekes, hogy ezen a lemezen már sokkal több a dallam, így elveszti azt a nyers punk attitűdöt az anyag, ettől függetlenül mégis megvan benne az a Green Day feeling, mint harminc évvel ezelőtt.
Úgy voltam vele, hogy nem akarok minden dalt megemlíteni, de a Goodnight Adeline-t is meg kell, hiszen hatalmas refrén és szóló van a dalban, amit csak imádni tudok. És ugyanez megy tovább a Coma City-ben is, ami megbabonáz, ahogy kezdődik, illetve Tre tamos témáit is csak szeretni lehet. Ami nekem érdekes volt, hogy egy kicsit ezt a klasszik kalifornia-rock vonalat érzem egy-két dalban, mint a Corvette Summer-ben is. Ez az a hangulat, ami az ötvenes-hatvanas években túl vad lehetett az embereknek, de nekem akkor is tetszik, ha nem feltétlenül ezt várom a zenekartól. Amúgy lehet még várni valamit egy 1987-ben alapított és azóta aktív zenekartól? Kétszer megváltották már a világot, vagy két és félszer. Mit akarunk még?
A Green Day nem a múltból, a régi dalaiból él, hanem próbál folyamatosan alkotni valami frisset, ami tökre becsülendő. Nem kényelmesedtek el az évek alatt, hanem haladnak a saját útjukon, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. Ezért is vagyunk megbocsátóak a könnyedebb dalokkal, mint a Suzie Chapstick, ami egy akusztikus, pop dal igazából. A Strange Days Are Here To Stay átmegy rajtunk, ellenben a rövid Living In The ‘20s egy iszonyatosan király dal. Velős, egyszerű dal, amit egy klasszikus rock n roll szólóval fűszereztek meg. A Fathers To Son sokat nem ad nekem, az album névadója pedig már egy bejáratott ösvényen mozog. A Fancy Sauce zárja a tizenötös listát, ami akár lehetne egy Johnny Cash ballada is.
Összességében nem vártam semmit a zenekartól, de remekül szórakoztattak így az év elején. Nem mondom, hogy az év legjobb albumáról beszélünk, de kellemes időtöltés, az fix. Pláne ilyen karrierrel a hátuk mögött becsülendő egy ilyen lemez!
