Hihetetlen, hogy mennyire rohan az idő. Mintha csak tegnap lett volna, hogy a Green Day feltámadt hamvaiból és meghódította (újra) az egész világot. Pedig eltelt azóta húsz év, felnőtt egy generáció és ez pont elég indok, hogy megemlékezzünk az American Idiotról!
Olyan hatalmas Green Day rajongó soha nem voltam, de azért 2004-ben engem is elkapott ez az album rendesen. Ha punkos megoldásokról volt szó, akkor hozzám sokkal közelebb állt a Sum41. Már, ha lehet bármelyik zenekar punknak nevezni, mintsem inkább ”divat" punknak, de kit érdekelnek a jelzők? Nincs mit vitatni, ez az album húsz év elteltével is aktuális, színvonalas alkotás.
Lássuk be, hogy a zenekarnak nem volt könnyű dolga, hiszen már nem mai csirkék voltak 2004-ben. Eltelt közel tíz év a legendás Dookie óta, ami után inkább csak próbálkoztak levegőhöz jutni, noha a Nimrodot sokan szerették, a Warningot meg kimondottan kedvelték a kritikusok, azonban kereskedelmi szempontból nagy csalódás volt. Nem is csoda, hogy a zenekar a feloszlás szélére sodródott, hiszen a tagok nem tudták kezelni a személyes problémáikat egymás között. Mike Dirnt, basszusgitáros tömören fogalmazott anno:
A zenekar egyszerűen vitatkozó és nyomorult arcokból állt.
Billie Joe Armstrong, énekes kétségbeesését mi sem bizonyítja jobban, hogy felhívta Dirnt, és megkérdezte tőle: Akarsz még játszani a bandával?
A régi elmondások szerint, az énekes, dalszerző komoly önbizalomhiányban szenvedett, pedig a többiek mindig vezetőként tekintettek rá, aki tereli őket a helyes ösvényen. Ennek köszönhetően Armstrong félt megmutatni az új szerzeményeit társainak, ami lássuk be, hogy nem egy jó ómen a jövőre nézve. Azonban a zenekar megtalálta a kiutat a veremből. A csapat hetente személyes megbeszéléseket kezdett el bevezetni. A terápiának köszönhetően újra egymásra találtak a zenészek. Rájöttek, hogy több tisztelettel és kevesebb kritikával kell lenniük a többiek felé. 2002 nagy részét azzal töltötték, hogy új anyagokat rögzítettek a Kaliforniában található Studio 880-ban egy Cigarettes and Valentines című albumhoz. A 20 dalt őszre fejezték be, azonban itt még nem lett vége a sorscsapás sorozatnak. Sok pletyka van, hogy elveszett, köddé vált, törlődött a felvett anyag, de a zenekar elmondása szerint ellopták a masterelt lemezt. 2016-ban Armstrong és Dirnt azt mondta, hogy végül visszaszerezték az anyagot, és a későbbiek során ötletekhez használták fel azokat. Vajon melyik dal származható azóta ezekből az ötletekből?
A lopás után a banda konzultált Rob Cavallo producerrel. Cavallo azt mondta nekik, hogy kérdezzék meg maguktól, hogy a hiányzó számok a legjobb munkájukat képviselik-e? Armstrong azt mondta, hogy nem tudták őszintén magunkba nézni, és azt mondani: Ez volt a legjobb dolog, amit valaha tettünk. Ezért úgy döntött a zenekar, hogy nem foglalkoznak a múlttal, tovább lépnek, hogy valami teljesen újat alkossanak. Ennek köszönhető, hogy a következő három hónapot a stúdióban és a hotelben töltötték, ahol teljesen elengedték magukat. Elmondásuk szerint úgy viselkedtek, mint igazi rocksztárok, akik most rögzítik a legjobb lemezüket. A technika, ahogy látjuk működőképes volt, hiszen a zenekar azóta sem alkotott ekkorát, mondhatjuk, hogy ez az időszak volt az igazi csúcs a számukra. A zenekar rövid félperces etapokat írt, aminél folyton felül akarták múlni a másikat. Az ilyen szvittekből alakult ki többek között a Homecoming és a Jesus of Suburbia. Ettől a ponttól változott meg az album fejlődése, a zenekar többé nem dalokként tekintett a lemezre, hanem sokkal inkább fejezetekként. Így született meg a punkrock opera kifejezés.
Azért nem csak munkával telt ez a három hónap, hiszen a banda felállított egy kalóz rádióállomást, ahonnan jam sessionöket sugárzott, alkalmanként különböző csínytevésekkel együtt. Armstrongnak szüksége volt, hogy egy kicsit kitisztítsa az önpusztító alkotás közben a fejét, néhány hétre New Yorkba utazott. Ez szolgált alapul az olyan daloknak, mint a Boulevard of Broken Dreams és az Are We the Waiting.
A stúdióba Cool több dobkészletet hozott, köztük több mint 75 darab pergőt. A dobsávokat két hüvelykes szalagra rögzítették, hogy tömörített hangot adjanak az anyagnak, és átvitték a Pro Tools-ba, hogy digitálisan keverjék a többi hangszerrel együtt. Megfordították a gitárok és basszusgitárok felvételének sorrendjét (először a gitárokat vették fel), mivel hallották, hogy a Beatles így vett fel dalokat, ez meg remek inspiráció volt a srácok számára. Az album elkészítése tíz hónapot vett igénybe, ami összesen 650 000 dolláros költséggel járt.
Azért is különleges a számomra ez az album, illetve maga a Green Day is, mert ennek az albumnak a turnéja volt az első koncert, amire elmehettem szülői felügyelet nélkül. Azért ezek mérföldkövek a hozzám hasonló zenerajongók életében. Az albumot nyitó címadó dal maga a tökély. Amilyen paraszt gitárral kezdődik a dal és amilyen tempóban, arra bárki felkapja a fejét. Ehhez nem mellesleg a zenekar egy remek klipet is készített, amit anno újra és újra meg akartunk nézni a tévében (igen, akkor még voltak zenei csatornák, ahol klipek is mentek). A nyíltan kritizáló dalban benne van minden, amire szüksége volt a srácoknak, hogy visszatérjenek a toplisták élmezőnyébe. Tré dobos kiállásait külön imádom, hiszen egy olyan színt adnak a dalnak, ami régóta hiányzott már. Nem mellesleg a Busht is kritizáló albummal a lehető legjobbkor jöttek ki, hiszen már lecsengett a nu-metal láz, de még a metalcore sehol sem volt. A Jesus of Suburbia az album leghosszabb dala, amit öt részre tudunk felosztani, I. Jesus of Suburbia II. City of the Damned III. I Don't Care IV. Dearly Beloved V. Tales of Another Broken Home. Ha igazak a pletykák, ez öt különböző dal lett, de ahhoz nem voltak elég hosszúak, hogy önmagukban megállják a helyüket, így a srácok egybefűzték őket és így vette kezdetét a punkrock opera. A dalban a kellemes vokáloktól kezdve, a punkrockos megközelítésen keresztül az akusztikus gitáros himnuszig minden van.
Ami nekem érdekes volt, hogy a Holiday és a Boulvard Of Broken Dreams is egy dalnak minősül, amit én mindig is külön kezeltem, de ennek lehet oka az is, hogy különböző videók készültek hozzájuk. A Holiday alap, hogy siker, úgy gondolom, hogy ezt a zenekar is tudta már jó előre, hogy ez is egy olyan potenciális dal, ami vonzani fogja a tömegeket. A gitár hangzása, a dob ahogy ráépül, annyira magával ragadó. Érezni, hogy a három férfiú tényleg visszatalált magához, és örömből zenéltek, minden erőlködés nélkül. Armstrong hatalmasat énekel a dalban a maga egyszerű módján. Külön szeretem a dal közepén a kiállást, amikor a rádiós hangon énekel. Valamiért ezt a dalt mindig a fűnyírással kötöm össze, pedig nem is laktam kertes házban soha, de ez egy tök érdekes dolog, hogy egy-egy dal milyen reakciót tud kiváltani belőled. Pontosan ezektől a hatásoktól van viszont az, hogy jó is az anyag, mert ennyi év után is teljesen felelevenedik bennem az az érzés, amit akkor éreztem, amikor fiatalon hallgattam. A dal második fele pedig(már elnézést) de a tipik kiscsaj mágnes. Nem volt anno olyan koncert utáni rockdiszkó, ahol ne szólalt volna meg a Boulvard Of Broken Dreams, ami vonzotta a gyengébbik nemet. Ahol pedig csajok vannak oda mennek a srácok is. Ez totál egyszerű és az évek alatt semmit sem változott. Ti tudtátok, hogy például ez a dal elhangzik a Nyúl Péter című film második részében is? (bátran merem ajánlani a filmet, ha nincs gyereked akkor is!) Már többször is elmondta Billie, hogy a dal négy akarod jóformán, amiről senki se hitte, hogy ekkorát fog menni. Pláne a dal elejéért voltak oda rengetegen, ami egy totálisan egyszerű effekt, nincs benne semmi ördögi, de működik. Mit ad Isten, telnek az évek és ezt a dalt még mindig nem untam meg, pedig volt olyan eset, amikor egy nap alatt hússzor is lepörgött (gyereknek ne mutassátok meg, hogy milyen zene van egy-egy filmben)
Az Are We the Waiting visszahozza a lassabb, líraibb hangulatot, a hatalmas közösen éneklős, lassú témákat. Természetesen meg kell törni valahogy ezt a lassú hangulatot, erre szolgál a dal második része a St. Jimmy, ami egy igazi punkrock monstrum. Maga alágyűr, ahogy beindul a lendülettől az egész. Egy olyan tempós szerzemény, ami ha nem vagy eléggé felkészülve olyan szinten vág pofán, hogy keresheted az álladat. Érdekes, hogy ezt a lassú, csajozós-gyors, dallamos vonalat váltogatja folyamatosan a zenekar. A Give Me Novacaine - She’s a Rebel is ezt a vonalat képviseli, habár utóbbi egy ugrálósabb koncertbarát dal lett. Az Extraordinary Girl elején hallható dobbetétet soha nem tudtam hova tenni és őszintén itt kezd egy kicsit fárasztó lenni ez a lassú-lendületes dal váltakozás. De, amikor elkezd ez az egész kicsit terhes lenni az ember számára, akkor jön a Wake Me Up When September Ends. Sokaktól azt hallom, hogy a dal közel öt perces hosszúságával csak egy B oldalas szerzemény, amire a Boulvard után semmi szükség. Nem értek egyet, szerintem ez a dal nagyon is kellett a lemezre. Igazi rock himnusz, amit ritkán hallunk úgy, hogy az élvezetes is legyen. Pontosan jókor jön, hogy megmentse az albumot. A Homecoming egy újabb öt részből álló eposz, ezzel adva egy keretet az egész albumnak, hiszen utána már csak a Whatsername fogad minket. Az igazat megvallva ez a két tétel nem oszt és nem is szoroz, kellemes hallgatni valók, amik bizonyos idővel a feledésbe merülnek. Én se emlékeztem rájuk, csak most amikor felelevenítettem a lemezt.
Azonban az biztos, hogy ez a lemez kiállta az idők próbáját, a mai napig egy remek szerzeménynek gondolom, ami beírta magát a zenetörténelembe. Nem is lehet onnan majd kitörölni, hiszen hatalmasat robbant. Azóta se sikerült újra ilyen magasságokba jutni a zenekarnak, ellenben szépen lassan, tisztességgel kezdenek megöregedni, ahogy az idei album is mutatja.
