Bár a death metal nem a kedvenc műfajom, van egy banda, amit ennek ellenére nagyon szeretek: az Obituary. A floridai death metal zászlóvivője januárban hozta ki új stúdióalbumát Dying Of Everything címmel, ami a death metal legendák 11. kiadványa. A 2009-es Darkest Day után sokan készek voltak leírni a tampai death metal úttörőit, de egy sikeres kickstarter kampányt követően visszatértek, hogy elkészítsék az Inked In Bloodot, ami a legjobb munkájuk lett a '90-es évek óta, megtartva a klasszikus hangzásukat, de felfrissítve azt és ez az Obituary új feltámadását jelentette.
A Dying Of Everything hat év kihagyás után érkezett és nagyok voltak az elvárások, ugyan nem múlja felül az elődjét, de ez nem jelenti azt, hogy bármilyen téren alulmaradna, bár kevés meglepetést tartogat, ez egy kíméletlen lemez és a legjobb album amivel az évet kezdeni lehetett! De a néhai Mariusz Lewandowski fantasztikus grafikájába csomagolt Dying Of Everything vajon méltó az Obituary nevéhez?
Az Obituary esetében nagyjából tudod, hogy mit fogsz kapni (ugyan a zenekar elszenvedett egy kis hullámvölgyet a karrierje közepén), és most önmagukhoz hűen egy abszolút groove- és rifforientált, sőt a thrash metalt is megidéző albumon nem spóroltak a primitív riffeléssel és ismét pontosan azt a zenét játsszák mint a '90-es évek eleje óta megszoktunk tőlük. De ez nem valami retro-visszatekintés vagy nosztalgiázás! Már az első hangtól kezdve beindul az album, minden egyes szám mesterien felépített, és a jellegzetes, a Celtic Frost által ihletett szegmensek, a thrashes, döngölő riffek és az arcba csapó energia élménnyé teszik a lemez hallgatását.
Az új album a Barely Alive című számmal rúgja be az ajtót, attól a pillanattól kezdve, hogy kirobban a hangszórókból, máris látszik-hallatszik, hogy az Obituary formában van, pedig a három kislemezdal - a The Wrong Time, ami közepes tempójú szám és a refrénje azonnal fülbemászó de kegyetlen death metal, de egy groove-os csavarral és refrénnel, ami majd késöbb is folyamatosan ott kavarog az agyadban, ráadásul John Tardy éneke semmit sem veszített erejéből és egyediségéből, a címadó Dying Of Everything amelyben folytatódik a magas fordulatszám egy újabb thrash hatású csapással, és a My Will To Live, még csak nem is a legjobbak az albumon. Ezek egyszerűen csak a bevezetést jelentik, mert az új album minden egyes dala az Obituary történetének különböző korszakaira emlékeztet - például a Weaponize the Hate a középső korszakra (2000-es évek), míg a Torn Apart a későbbi albumokra, a Be Warnedet pedig mintha a korai időkből vették volna. A groove-os Without a Conscience, Ken Andrews nagyszerű klasszikus extrém metalos szólómunkájával, a War csatatéren zajló fegyverropogással nyit, mielőtt Tardy többször is elkiáltja magát: "I'll take you to war!", miközben a szám egy ritmusos szólóval teletűzdelt zakatolásba torkollik amelyben az effektek kreatív használata még súlyosabbá teszi a zenét, és a By the Dawn az Obituary hangzás minden aspektusát bemutatják.
De ismét megjegyezném: nem merülnek el a nosztalgiázásban, csak építettek a klasszikus korai munkáik örökségére. Ahogy a lemez második fele közeledik, a dolgok egy kicsit színtelenebbé válnak. A My Will To Live unalmasnak indul, de elég dinamikus és szerencsére felpörög. Szerencsére a lemez a végére ismét erősödik, az utolsó két dal még mindig súlyos és tele vannak brutalitással. A doomos Be Warned kiváló lezárása a kiadványnak, a majdnem hatperces zötykölődéssel az Obituary tartja az alacsony fordulatszámot, és végig lassú tempóban tartja a számot, nem engedve a kísértésnek, hogy felgyorsítsák a dolgokat. Terry Butler és Donald Tardy egyenletes és visszafogott alapot adnak, miközben Trevor Peres és Ken Andrews őrülten gitárpárbajoznak. Nagyon jó módja a Dying Of Everything befejezésének!
Rengeteg Slayer-szerű megoldást hallhatunk, ami kiemeli a thrash elemeket, de nem riadnak vissza attól sem, hogy egy kicsit lassabban menjenek előre a lemezen és általánosságban elmondható, hogy a zenekar hangzása nagyszerű. A könyörtelen riffeknek hatalmas erejük van, John Tardy végig nagyszerű a tőle megszokott, hagyományos módon köpködi ki zord vokálját.
Az album nem csak a death metal rajongóknak, de a thrash metal rajongóknak is tetszeni fog. Tökéletesen megmutatja a hallgatónak, hogy mennyire jól tudnak átmenni a death metalból a thrash-be, ez folyamatosan jelen van, lásd a Weaponize The Hate-et, ami tele van dupla dobokkal és thrash riffekkel.
John Tardy énekes így nyilatkozott az albumról: "Könnyedén hallgatható. Egyszerűen csak élvezheted anélkül, hogy túl sokat kellene gondolkodnod rajta". Bár nem világrengető, a Dying Of Everything egy újabb remek album a legendás zenekartól, koncentráltabb és groove-orientáltabb. Ez az album a következetességről tanúskodik, de nem vállaltak nagy kockázatot, csak egy klasszikus death metal lemez, nem hibátlan-a második felében kissé vontatott-de átgondoltabb és dinamikusabb mint az előzőek.
Elképesztően groove-os riffek, a megszokott nyers ének, kiváló szólók és csúcsminőségű produkció az egész albumon magas pontszámot kap tőlem, de én elfogult vagyok velük szemben, bár magam is hiányolom a kellő változatosságot, de mint mondtam, a lemez hangzása annyira kiemelkedő, hogy aligha hiszem, hogy idén felülmúlható lesz. Magasra tették a lécet 2023-ra.
