Lassan a harmincadik évébe lép a Newport-ban alapított Skindred is. Hiába az idő csak úgy pörög, a zenekar pedig You Got This címmel április 17-én hozza ki a kilencedik stúdióalbumát, amit volt már szerencsénk meghallgatni.
Mi sem bizonyítja jobban, hogy telik az idő, hogy a Skindred is lassan, de biztosan kezd lenyugodni. Már itt az elején ellőhetjük a puskaport, hiába az extravagáns videók, hiába a kilencvenes évek techno hangulatát idéző ruha a dalok jóval könnyebbek, mint korábban. Amivel igazából, nekem nincs is semmi problémám. Megvan a maga húzása egy-két szerzeménynek, de a You Got This lényeges részében egy szellősebb, lazább anyag lett. A tíz dal az pont megfelelő hosszúságú, hogy a lemez ne váljon unalmassá. Amúgy, szerintem ez a zenekar nem lemezen szokott igazán nagyot gurítani, hanem sokkal inkább élőben tudnak olyan buli hangulatot kerekíteni, ami miatt még mindig megérdemlik, hogy figyeljünk rájuk.
Az első dal, a lemez címét is viselő You Got This, ami riffekben bővelkedik, elektronikus megoldásokban szintúgy, benne van, minden ami igazán Skindred. Így nem is kell csalódnia a hallgatónak, hiszen pontosan azt kapja, amit várt. A klippel együtt nagyon nagyot ment a dal nálam már előzetesen. Ezek után viszont igencsak bátor dolog egyből leültetni a lemezt, hiszen a korábban már megismert Can I Get A nem egy igazán nagy bulis dal. Furcsa is volt a hallgatások során, hogy megindul az album és egyből jön egy ilyen dal, ami nekem inkább leülteti az albumot. Érezni az akusztikus refrénben a sláger potenciált, de ezt sokkal inkább az album közepe felé lőttem volna kapura. Mondjuk érthető olyan szempontból az elhelyezés, hogy a Born Fe Dis lényegében az előző két dal kistestvére, viszont ez a dal meg önmagában nem üt akkorát, hogy a lemez ezen a pontján hallgassuk, pláne nem úgy, hogy előtte egy könnyebb szerzemény volt. A metalos refrén az nagyon tudja húzni az embert, de hiányzik belőle valami. Ellenben ezek után a pofámba robban a This Is The Sound, ami egy eszméletlen király dal. Könnyen az ember fejébe maradnak a dallamok, amiket aztán nehezen tud onnan eltávolítani. A refrént kötelező lesz ordítani koncerten, remek dal, ha ilyenekkel lenne tele a lemez, akkor az év anyaga címre is joggal pályázhatna. Az album feléhez érve kapunk egy igazi akusztikus ragga dal, ami tök jól esne az embernek, ha be tudott volna indulni, de erre esélyt sem hagy a zenekar, sajnos. Ez az egy zúzós, egy könnyed dal felbontás annyira nem működik nálam. Ha az előzőhöz hasonló két-három dal lett volna korábban azt mondom, hogy kellett már egy kis pihenés, de így…. A Glass megint csak egy jó, dallamos, rádióbarát megoldásokat tartalmazó dal, aminek az egyetlen hibája, hogy ő is rossz helyen ül a lemezen. A hetedik dal a Big Em Up, aminek a refrénje megint elkezdett mozgatni, megint azon kaptam magam, hogy bólogatok, erre jön a Do it Like This, ami egy perc után beindul, de addigra annyira lehűlnek a kedélyek, hogy ott már tök feleslegesen pörget a dal. A My People a groove-os riffekkel visszahozza a hallójáratomba az életet, elkezdek pörögni, mondom is, hogy na talán menthető ez a lemez, de a tízedik Give Thanks megint egy leültetős dal.
Egyszerűen sokadik hallgatásra sem értem ezt a lemezt. Szeretni akarom mivel vannak rajta remek megoldások, tök jó dalok, de annyira rosszul vannak elosztva a dalok, hogy megöli a hangulatot. Érzem benne a potenciált, látom azt, hogy egy-egy dal koncerten mennyire nagyot fog ütni, de így lemezen nem működnek.
