David Coverdale a Deep Purple énekeseként, majd a Whitesnake frontembereként is megjárta a csúcsot. A ’70-es évek közepén a Burn és a Stormbringer lemezekkel alig egy év alatt a vokálcentrikus hard rock terén tette le a névjegyét, szűk másfél évtizeddel később pedig, az MTV-korszak csúcsán az 1987, majd a Slip Of The Tongue révén az időszak emblematikus, szakmai- és közönségsikert arató albumaival jelentkezett.
Ha végigtekintünk az öt évtizede tartó pályán, fércmunkát nem találunk, a szélesebb közönségréteg előtt rejtve maradt gyöngyszemeket annál inkább. Talán a popos kitérőként is felfogható Into The Light már túl sok, avagy rockzenei szempontból túl kevés volt a törzsközönségnek, de szólólemezként nézve a dolgot, szerintem azzal a koronggal sincs semmi gond. Az említett anyag épp annak a korszaknak a szülötte, amikor a Whitesnake – ami amúgy mindig is egyenlő volt Coverdale-lel - épp szünetet tartott.
Emberünk pályája pedig nagyjából egyenlő a hard rock történelmével. Amennyiben a Burn lemeztől számolunk, ez a pálya jövőre fog kerek jubileumot elérni. Ha pedig csak tessék-lássék módon soroljuk azokat a gitárosokat, akik Coverdale mellett megfordultak, vagy akik oldalán DC vokálozott, példákként olyan neveket említhetünk, mint Ritchie Blackmore, John Sykes, Vivian Campbell, Steve Vai, Adrian Vandenberg vagy épp Jimmy Page.
Anélkül, hogy most belemennék a Whitesnake sztori részletes taglalásába, a címben szereplő lemez kapcsán azt kell megemlíteni, hogy a frontember az 1997-es Restless Heart után parkolópályára tette a zenekart, pontosabban a korabeli interjúkban burkoltan utalgatott arra is, hogy további Whitesnake lemezek már nem várhatók. Azóta persze tudjuk, hogy Coverdale-nek nem sikerült elengednie a legendás nevet. A visszatérés első, és igen határozott lépése a 2004-es Hammersmith Apollo-beli koncert hang-és képanyagának lenyomata, egyben az utóbbi két évtized egyik legjobb élő anyaga, a 2006-ban piacra dobott Live… In The Still Of The Night című koncertfelvétel volt.
Ekkora már összeállt a majdani Good to Be Bad korongot készítő felállás magja. A lényeg pedig a Winger soraiból ismert Reb Beach gitároson és az azokban az években Dio mellett muzsikáló, a ’80-as évtizedben a Lion soraiban feltűnt Doug Aldrich-en volt. Illetve már ezekben az években is a tagság része volt Timothy Drury billentyűs. A sokadszori visszatérő, Tommy Aldridge dobos épp távozott a zenekarból, így a Good To Be Bad lemezhez session muzsikusként az amerikai Chris Fraziert igazolták le. A ritmusszekció pedig Uriah (!) Duffy basszerrel lett teljes.A dalszerzés ezekben az években kizárólag a Coverdale/Aldrich duó asztala volt, a többiek „csak” a játékukkal járultak hozzá az idén kisebb fajta jubileumot ünneplő, a Classic Rock magazintól az év lemeze címet bezsebelt 2008-as koronghoz.
Ahogy az idei újrakiadás címe is sejteti, a Still Good to Be Bad esetében nem szimpla újrázásról van szó. A dalsorrendbe is belebabráltak, így a gyanútlan huszonegyedik századi zenehallgató az első lefülelés alkalmával kapkodhatja a fejét, gyanakodva, hogy shuffle-üzemmódban indította el a lemezt. Ráadásul önálló remix és remaster változat is készült, melyek esetében a tracklist szintén eltérő. A legismertebb darabok közül a Best Years természetesen az eredeti dallistához hasonlóan mindkét idei verzióban pole pozíciót kapott.
Van-e értelme egy 2008-ban kiadott dalról 2023-ban ódákat zengeni?! Magam sem tudom a választ, az viszont tény, hogy ebben a döngölősebb hard rock tételben nemcsak a főnök, hanem a teljes zenekar a maximumot hozza ki magából. Frazier épp olyan erőteljesen üt, mint elődje, a torzonborz Aldridge, a gitárpáros a ritmusozás és a szólók terén is kényezteti a Whitesnake-hívek füleit, Drury hangszínei alkalmasint John Lordot idézik, Duffy pedig hozza a rá rótt kötelező statiszta-szerepet. (Részemről egyébként az előbbi mondat a teljes lemezre nézve is áll.) Coverdale pedig épp ebben a nyitó nótában énekli a legnagyobbat. A másik szélesebb körben is ismertté vált dal a szomorkás, blues-os Summer Rain eltérő pozíciókban ugyan, de az idei változatokon is középtájt kapott helyet.
A lemez egészére pedig leginkább a sokszínűség jellemző; egyfajta sajátos kivonatát adja a zenekar pályájának a korai bluesos hard rocktól az arénákba teleportált slágeres, de mégis kemény rockzenéig. Itt van például a Still Of The Night szerkezetét idéző, de annál visszafogottabb tempóban elővezetett Lay Down Your Love, az MTV-s sikerkorszakot megidéző bevezetővel elstartoló All I Want All I Need időgépe, egy karcosabb szólóénekkel elővezetve. Hogy csak további példákat említsek, a zakatoló Call on Me, a memóriából kitörölhetetlen nyitó riffel és méregerős bridge-témával elővezetett All for Love, a bevezetőjével a Survivor: Eye Of The Tiger-jére emlékeztető címadó vagy a rock ’n’ roller Dog is teljességgel rendben vannak.
Az 1951-es évjáratú Coverdale-től már nem várok új Whitesnake lemezt, és anélkül, hogy a Forevermore vagy a Flesh & Blood nyilvánvaló érdemeit el kívánnám vitatni, ki merem jelenteni, hogy számomra a (Still) Good to Be Bad volt az utolsó tökéletes korong a Fehér kígyó diszkográfiájában. Elképzelhető, hogy ebben a kijelentésben benne van az eredeti megjelenés előtti felfokozott várakozás is, de vitathatatlan, hogy sokszínűségével ez a lemez akár egy karrierösszegző darab, netán egy rendhagyó best of… is lehetne. Az idei újrakiadás révén pedig itt a lehetőség, hogy utóbb azok is felfedezzék maguknak, akik csak és kizárólag a ’80-as évek sikerdalaira esküsznek.
