Az Amon Amarth tavaly október után újra tiszteletét tette Budapesten. Ezúttal a skót Bleed From Within és a lengyel Behemoth csatlakozott a svéd támadáshoz. Három metál zenekar, három különböző stílus várt azokra, akik hétfőn este Csepelre látogattak.
Kicsit korainak érzetem a 17:40-es kezdés, mert vidéki lévén ez azt jelenti, hogy jó korán startolni kell otthonról, de hát egyszer élünk, nyár van… Ráadásul egy mini fesztivál volt kialakulóban, hiszen a nyitott Red Stage mellett a Blue Stage-en is buli volt magyar bandákkal, szóval nem igazán volt elképzelésem mekkora érdeklődésre lehet számítani.
A beléptetés fél 6 körül még simán és gyorsan ment. A nyitott placcon ekkor még laza a tömeg, kisebb sor is csak a pultoknál volt, a fülledt melegben mindenki valami hideg italra, legfőképpen sörre vágyott. A merch-nél Amon Amarth és Behemoth cuccok voltak. A megszokott pólók és pulcsik mellett sálat, sapkát, felvarrókat, csuklószorítót láttam a kínálatban. Minden a már megszokott árszínvonalon mozgott, a ruhadarabok 12 ezernél kezdődtek, a kiegészítők 5000 Ft körül mozogtak.
A Red Stage-en az estét a Bleed From Within indította. A skót csapat tizenhét éves múltra, hat stúdióalbumra tekinthet vissza. Sajnos az ötösfogat átmenetileg négy főre csökkent; a basszusgitárost egy rövidebb időszakra halaszthatatlan családi ügyei szólították haza. Az énekes, Scott Kennedy pedig temetés miatt a budapesti és zágrábi fellépést volt kénytelen kihagyni. Helyére Jei Doublerice a Despite Exile nevű zenekar oszlopos tagja ugrott be, óriási lelkesedéssel.
A modern metal és metalcore hangzásukkal a banda nagy magabiztossággal tépte végig hat dalos szettjét. Lendületesen dübörögtek a színpadon, breakdown-jaik megrengették a sátrat. Harcos kedvük egy percig sem hagyott alább és a közönséget sem engedték leülni. Az énekes mellett a gitáros is ki-kiszólt, hogy buzdítsa a tömeget egy kis circle pit-re. A műsor zárásaként, Jei kordonról vezényelte le a végső csapást a küzdőtéren, ami igencsak különleges lezárása volt a bulinak. A zenekar minden tagja óriási energiát tett bele ebbe a rövid, de igencsak zúzós szettbe, remek alapot nyújtva az este további részére.
Valamivel 19.00 előtt nyitotta meg a pokol kapuit az extrém, teátrális előadásmódjáról, okkultista szövegeiről elhíresült black / death metal ikon Behemoth. A zenekar meglehetősen távol áll tőlem, mind a szövegeik és a zenéjük tekintetében. Ettől függetlenül kíváncsi voltam, vajon mivel készültek a lengyelek.
Tapintható a várakozás a közönség soraiban, ahogy a fehér lepel mögött a zenekar színpadképét rendezgetik. Egyre többen lettek a sátorban, a küzdőtér lassan megtelik és a koncert is kezdetét veszi.
A frontember úgy mozog, mint egy kísértet a függöny mögött. Még egy hangot sem adtak ki máris óriási a lelkesedés a tömegben. A hátborzongató introt követően a frontember kilépett az alvilágból, hogy aztán beindítsa ezt démoni koncertet. A dob hatalmas emelvényen, előtte három, szimbólumokkal megpakolt mikrofonállványnál a zenekar teljes harci díszben csapott a húrok közé. Változatosságban nem volt hiány, ami a számokra és a látványra is egyaránt igaz.
Megmozgatják a közönséget is, van zúzás a darálóban rendesen. A basszus és a dob széttépi a lelkedet, a gitár riffek gyorsak és súlyosan zúgnak. A The Deathless Sun refrénjére együtt mozog a publikum, az Ov Fire And The Void kürtöket a levegőbe emelve kántálást hozott ki a tömegből. A banda is pörög rendesen, kihasználják a színpad minden pontját. Nincs megállás, sőt a hangulatot még fokozza, amikor Nergal a csukját fejdíszre cserélve ad egy teátrális löketet a Bartzabel című számnak. Végül előkerülnek a fáklyák is és azt gondolod most fogsz elégni a pokol tüzében, a Chant for Eschaton 2000 nem irgalmazott senkinek.
A Behemoth nem okozott csalódást a rajongóknak az utolsó pillanatig blaszfémikus, sötét és pusztító hangzással zúzták szét a hitetleneket. A színpadi attrakció érezhetően egy nagyon jól átgondolt koreográfia megvalósulása volt és dicséretes, hogy a látvány nem kerekedett felül a zenén. Továbbra sem lesznek a kedvenceim, ettől függetlenül megérte végig nézni ezt az ízig-vérig professzionális, közel egy órás előadást.
A fél órás szünet alatt a szürke lepel mögött a fordított kereszteket és túlvilági dizájnt viking sisakra cserélték, és egy teljesen más színpadkép fogadta az ekkor már jócskán megnövekedett tömeget.
Az Amon Amarth 1992-ben alakult, első albumukat a Once Sent from the Golden Hall-t 1998-ban adták ki. Ted Lundström basszusgitáros, Olavi Mikkonen gitáros és Johan Hegg énekes már a kezdetek óta egy hajóban eveznek, a legénységet pedig Johan Söderberg ritmusgitáros és Jocke Wallgren dobos egészíti ki.
A hangszóróból a Maiden klasszikus Run To The Hills szólt, mielőtt a függöny lehullott, hogy aztán Asgaard örzői ellentmondást nem tűrve megkezdjék hétfő esti ostromukat. Igazi közönség kedvenceket játszottak. A másodikként felcsendült Raven’s Flight masszív mosh-pit-re késztette a küzdőtéri vikingeket, máris teljes az extázis. A Haidrun refrénjénél pedig öklök a magasban mutatták itt bizony ma kő-kövön nem marad.
A kicsit sem passzív közönség nagyon imponált a porondmesternek. Oda-vissza nagy volt a lelkesedés és ez igazán magas szintre emelte a koncertet. A zenekar meg is hálálta a szeretetet, rendesen odapakolták magukat. Külön szimpatikus volt, hogy Johan Hegg minden szám végén magyarul köszönte meg a rajongást.
Vendégszereplő is akadt jócskán az este folyamán. A Deceiver of the Gods alatt Lokival küzdött meg az énekes, míg a gitárosok hangszereikkel párbajoztak egymással. A The Way of Vikings és a Shield Wall alatt is úgy csattogtak a kardok, hogy az embernek kedve lett volna csatába indulni.
Nem kellett különösebben agitálni a népet, hogy a vikinghajót húzzák meg, a Put Your Back Into the Oar alatt lement a szokásos, némi álló- vagy inkább ülőképességet igénylő koreográfia. Minden elismerésem a srácoké a küzdőtéren, lehet, hogy másnap szenvednek majd némi izomláztól. Vigasztalásul talán nekik szólt igazán az elmaradhatatlan Raise Your Horns, hiszen megdolgoztak azért a sörért. Ezzel a rendes játékidőnek vége, némi színpadi rendezkedés után jöhet a ráadás.
A háttérben viharos tenger, óriási Midgard-kígyó, Hegg kezében kalapács. Az estét a kellően apokaliptikus Twilight of The Thunder God zárja. Hiszen egyszer minden véget ér, a Ragnarök is eljő és az Amon Amarth a heavy metal nagy hódítójaként távozik Valhallába. Ebben a koncertben egész egyszerűen nem volt hiba. A zenekar, a hangzás, a színpadi kép mind-mind tökéletes volt és a közönségnek is kijár a dicséret.
Összességében a három, stílusban eltérő bandával meglehetősen intenzív, acélos és egyben változatos kis este volt a ez, a metal zene igazi ünnepe. Örülök, hogy részese lehettem.
