RockStation

Albumsimogató: Soulfly - Conquer (Roadrunner, 2008)

Az egyik legvadabb, leggyorsabb, legdurvább

2023. július 16. - KoaX

Soulfly-Conquer-2008.jpg

Idén nehéz szabadulni Cavalera mestertől és az örökségétől. A Soulfly tizenöt éve adta ki az egyik legvadabb, leggyorsabb, legdurvább anyagát, amiről mindenképpen kell beszélnünk. Irány a háború, a tűz, és a vér, éljen a Conquer! Nézzük is meg milyen ez az anyag ennyi év távlatából.

Minek foglalkozol már megint a Cavalerával? Hangzott el a költői kérdés. Amire egy marha egyszerű választ adtam. Ez a lemez még tényleg jó volt. Számomra az utolsó igazán értékelhető és jó lemez az Omen, habár az Enslaved még hallgatható típus. Ellenben a Conquer tudott olyan meglepetéseket okozni, amik miatt a mai napig érdemes meghallgatni, hogy milyen is volt, amikor Max-ben még égett az a tűz, amitől megismételhetetlen anyagokat rakott le. Nem mondom, hogy hibátlanok, mert gyakran előfordul, hogy töltelék dalok szerepelnek egy-egy albumon, de vannak olyan finomságok, amik miatt ezt is elnézzük. Talán pont ezek a finomságok azok, amik miatt még a mai napig kíváncsiak vagyunk arra, hogy az öreg mit hoz a napvilágra. Na, de mi is történt itt tizenöt évvel ezelőtt?

A Conquer az ötödik album a Dark Ages-ből kihagyott zenei irányvonalat folytatja, a legnagyobb visszatérő hatások a groove metal, death és thrash metal. Furcsa visszaolvasni korábbi cikkeket, hogy ekkor még mindenki éltette Max-et és a munkásságát. Ekkor még nem volt szitokszó a Cavalera. A lemez idejekorán kikerült a file megosztó oldalakra, így a managment és a zenekar nem lehetett annyira boldog. Ebben az időszakban ez eléggé gyakran megtörtént, hiszen még sehol sem volt a Spotify vagy a Deezer. Az embereknek meg minél előbb kellett a zene, a bolt pedig gyakran messze volt. A lemezt Time C. Lau vezényletével 2007 végén rögzítették az orlandói The Porch Recording Studio falai között. A keverésért Andy Sneap felelt a masterelés pedig a New York-i Sterling Sound studioban történt Ted Jensen által.

Max az újabb zenei hatások miatt még Egyiptomba is elutazott, hogy magába szívja kicsit a helyi kultúrát és folkot. Elmondása szerint más Soulfly albumoknál inkább a Keleti-Kaukázusi hatások érvényesülnek, így különösen izgalmas volt Egyiptomba látogatni és innen szerezni most inspirációt. Ezek mellett az albumo promóciójánál azt is megtudhattuk, hogy nagy hatással volt az albumra a Bolt Thrower, Napalm Death és a Slayer is, amit érezni is miközben hallgatjuk a dalokat. Az album címe eredetileg Cobra lett volna, de miután elkészültek a felvételek és az album grfikája is, úgy gondolta Max, hogy sokkal jobban illik hozzá a Conquer elnevezés. A választott cím okáról pedig így beszélt korábban a frontember: Szerintem ez egy nyitott cím; amikor elkészítettem, az albumot a félelemről szólt, bármilyen félelmed van is…Azt le kell győzni! Ez egy nagyon mély téma, szerintem. Nagyon nehéz leküzdeni a félelmeidet, de szerintem ez is megváltozott bennem az évek alatt. A zenével le tudom győzni azt, ami az utamban áll, le tudom győzni a félelmet, a problémákat, az akadályokat. Hasonlóan nyílt cím, mint anno az Arise volt. Hagyom, hogy a rajongók maguk értelmezzék a címet. Engem amúgy Nagy Sándor ihletett a címmel kapcsolatban, ahogyan Ő is legyőzte a félelmeit a csatái során.

Az album különlegessége, hogy ez még az Omen-nel egyetemben a legendás felállásban készült. A doboknál Joe Nunez, basszusgitáron Bobby Burns, a szólógitárnál pedig Marc Rizzo. Bátran kijelenthetjük, hogy ez a felállás hozta el a legjobb lemezeket a Soulfly történelmében. Az album két fajta borítóval készült el. Az első albumborítón látható háromszemű, tíz lábú lény Yamantakára, a buddhizmus halálhódítójára hasonlít. A hat karja, hat ütőfegyvert tart. Ezek a Conquer megjelenése idején kiadott Soulfly stúdióalbumok számát jelentik, valamint a lába tartja a Soulfly logóval kidolgozott fegyvert. A második, speciális borítón látható, hogy a koponyák teljes egészében beborítják a földet a piramis előtt ívekkel. Mindkét műalkotást az Android Jones készítette.

con1.jpeg

A Conquer rengeteg változó tempót és rengeteg leállást tartalmaz. Az album néhány dala stílusában hasonlít a Sepultura korai Schizophrenia és Beneath the Remains című albumaira.  A zenei hangulat olyan filmekre emlékeztette, mint a Gladiátor és a 300. Max elmondása szerint, az album hangulata olyan, hogy bármelyik pillanatban kész a harcra az ember. Az album, amúgy eszméletlen hosszú. A sima kiadás is ötvenhét perces, de a bónuszokat is tartalmazó anyag hetvenkilenc percesre sikeredett. 

Ennyire nehezen már nagyon régóta nem estem neki az elemzésnek, mint a Conquer esetében. Nagyon sokat pörgettem mostanában az albumot, emiatt meg kettősség van bennem. Néhol azt érzem, hogy Cavalera itt már kezd lassan, de biztosan megrottyanni, máskor meg olyan érzésem van, hogy zseniális ez a lemez és kész. Az albumot nyitó Blood,Fire,War,Hate koncerteken is mindig remekül megállja a helyét, hiszen a közönség könnyen tudja a refrént ordítani Max-szel. Ellenben itt már hallani lehet, hogy az autotune is előkerült és több helyen szépítve van az ének. Azért, hogy ne legyen unalmas a kezdés a dalba betársult David Vincent, aki sokaknak ismerős lehet a Morbid Angel zenekarból. Én kimondottan imádom, amikor a dal a vége előtt elkezd belassulni és egyszerűsödni. Ott jön meg az igazi húzása a nótának, noha már az elején is az az üst dob, ahogy megszólal.... ikonikus, akár csak a Deftones My Own Summer kezdő dobtémája.

Ezek után kapjuk az arcunkba a már kislemezként is megismert Unleash-t, aminek a nevét soha nem tudom elsőre leírni. A Dave Petersel közösen előadott dal az egyik legjobb Soulfly szerzemény, szerintem a Rise Of The Fallen mellett. A feszes tempó, gitárok és a különös zajok, amik a dalban hallhatóak tökéletes elegyet alkotnak, mondhatni rá, hogy akkoriban ez volt az igazi "modern metal" (de gyűlölöm ezt a kifejezést). Érdekesség, hogy a dal eredeti címe Wall Of Death lett volna, ami azért lássuk be, hogy eléggé butácskán hangzik. Azt hihetnénk, hogy a különös noize effektekkel kezdődő Paranoia alatt meg fog állni a tempó, de egyáltalán nem. Folytatódik ott, ahol az előző dal véget ért, hogy egy izmosabb átvezetés után még oda pakoljon a tűzre. Több interjúban is olvastam, hogy Maxnek volt egy időszaka, amikor üldözési mániában szenvedett, folyton azt hitte, hogy követik őt és a családját. Így teljesen érthető a dal szerkezete, ami egyik pillanatban középtempós majd átcsap iszonyatos sebességbe. A Warmageddon egy sokkal lassabb tétel, mint a korábbiak és kimondottan nagy szerep jut benne a basszusgitárnak, aminek egyszerűen tökéletes hangja van. És talán itt van a legnagyobb ereje a zenekarnak, illetve ennek a legendás felállásnak. Annyira feszesen és jól játszottak, hogy azóta se volt erre példa a zenekar történetében. Tökéletesen építették fel a dalokat, a lassú tételekből remekül váltottak gyors témákba. Rizzo még nem unta a zenekarozást, nem érezte magát elnyomva és olyan témákat, szólókat szállított, aminél csak fogja az ember a fejét, hogy ezt, hogyan is kellene lejátszani?

Az Enemy Ghost akármennyire is keményen indul, az album egyik legdallamosabb tétele. Eredetileg War Ghost volt a dal munkacíme, ami egy sötét szerzeményre utal, de mégis... Az album egyik, ha nem a legkönnyebb tételéről beszélünk. Max hangján itt érezhető először úgy igazán a mismásolás, elharapja az ordításokat és nincs meg az a tűz, ami korábban annyira vitte előre a zenekart. Noha, ezek az apró csalások még elnézhetőek, hiszen ez a lemez marha jól sikerült, pláne a mostani anyagokhoz képest. A Rough az egyik legérdekesebb szerzemény a lemezen, ugyanis a samplerekkel elkezdenek eléggé komolyan foglalkozni a dalban, amire eddig nem igazán volt példa és talán azóta sem szerepelt ennyire nyíltan egyik dalban sem. És Max nem hazudott. Aki a korai Sepu anyagiból akarna kis ízelítőt, annak szól a Fall Of The Sycophants című dal, ami olyan iszonyatos tempót diktál, amit még ennyi év távlatából is nehéz tartani. A Doom című dal érdekessége, hogy az elejét egy az egyben a Metallicától nyúlta a zenekar, egészen pontosan a Hit The Lights elejét használták fel. Ehhez hűen a dal iszonyat tempóban lett megírva. Ettől függetlenül ez az a dal az albumon, amit egyáltalán nem hiányolnánk. Nemes egyszerűséggel azért mert a refrénje buta. A For Those About To Rot nekem egy marha vicces dal. A gitártémák remekül meg vannak írva és imádom benne a basszusgitár hangját, a latin gitárt, a dob témákat, de a refrénben és soha nem azt hallom, hogy ROT, hanem ROCK. Akaratlanul is....Innentől kezdve, ha meghallom ezt a dalt csak mosolygok. A Touching The Voidot nem meglepő módon a Black Sabbath inspirálta. Ez érződik mind a dal hangzásán, mind pedig a témákon. Az a helyzet, hogy akármennyire is ekézzük Max-et azt el kell ismerni, hogy régen ebben a stílusban rohadt jó volt. Az egyik kedvenc rock feldolgozásom, a már említett Sabbath Electric Funeral dala, amit a Cavalera Conspiracy értelmezett újra és egyszerűen zseniális. Maxnek ezek a lassú, húzós dalok marha jól álltak. Nem is értem, hogy miért nem csinált több ilyet annak idején. Ezek után jön a már rutinná váló Soulfly instrumentális dal, ami mindig az elhunyt gyermeknek szól.

Összességében a Conquer nem egy rossz album, sőt! De már mutatkoznak a repedések. Nem hiába, hogy szépen lassan Nunez és Mr. Burns is lelépett a zenekartól. Azért még egy remek albumra maradt töltény a tárban, így a Soulfly igazi sikertörténetét pár év múlva az Omen fogja zárni. Ami azóta történt az meg már lassan, de biztosan történelem.

Béke, Szeretet, Metal

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr6718045558

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum