Monstre bulit nyomatott a Guns a Puskásban. A kereskedelmi, jegyeladási szempontból újra csúcson lévő, nemsokára új dalt mutató, lemezre készülő legendák kis híján csurig rakták a stadiont, ráadásul alig egy héttel a Rammstein után.
A beengedés gyors és gördülékeny volt, ráadásul a büfé sora is dinamikusan haladt, igaz időben érkeztem, a közönség java háromnegyed hat körül még a városban, de biztosan a kapukon kívül melegített. Mindegy is, a helyemet meglelve gyorsan megállapítottam, hogy...
1. Tök faszán fogok látni mindent
2. A Rammstein után (ígérem, többet nem szedem elő őket) Slashék színpada szinte falunapos benyomást keltett. De legalább volt oldalsó kivetítő, amin jól lehetett látni mindent. Ez sokat kárpótolt, sőt! De akkor lássuk, mivel volt dolgunk.
Hat után picivel jött Phil Campbell és zenekara, a Bastard Sons. Nem tudtam, hogy most egy saját dalos, vagy egy Motörhead szettet fogunk kapni (utóbbira a közelmúltban adott bulik dallistái engedtek következtetni). Végül egy egészséges hibrid került tálalásra, a tizenhárom számból négy volt Lemmyhez köthető, egy Campbell szólódal, valamint egy friss nóta kivételével sorra jöttek a korábbi terméseik.
A Guns N' Roses előtt még egy ekkora névnek is hálátlan feladat fellépni, ahogy megfigyeltem, tényleg "random" előzenekarként kezelte őket az emberek zöme, de szerencsére főleg az állóhelyeken megvolt rájuk az igény, ott ment a buli szépen. Háromnegyed óra jutott nekik, szerintem szépen megágyaztak a fő névnek, az egy órás átszerelést viszont nem értettem, sok funkciója nem volt... No, de...!
Hogy Axl Rose-ék iszonyat hosszú műsorral támadnak, tudni lehetett előre, hiszen a nagy újraegyesülés óta nem lehet 180 perc alatt leszakítani őket a deszkákról. Egyrészt ez hatalmas respekt, lazán megtehetnék, hogy másfél órás haknikkal zsebelik a lét, ugyanakkor három órát végig toppon lenni a nézőtéren igencsak embert próbáló feladat. Direkt nem a zenészeket írtam, ők profik, csuklóból lehozzák ezt a szettet. Ami viszont már az elején feltűnt, hogy aránytalan volt a dalok íve. Persze, az ászokat a végére kell hagyni, de nehéz volt nem észrevenni, hogy a Welcome To The Jungle-ig mintha csak maguknak alapoztak volna meg, alig indult be a közönség. Ez a hatodik nóta volt. Lehet, hogy mehetett volna még előre ez-az.
De sok idő nem volt gondolkodni, jöttek a dalok megállás nélkül, sőt, most jön a sokak számára kérdéses rész, én Axl hangját is kiemelkedően jónak találtam. Persze nem harminc éves már, ez tény, ezt bele kell számítani az előző jelzőbe. De igen jó formában volt az öreg, a sikolyokat is jól hozta, ment a tánc, a póz, a szexi nézés (bár ez utóbbi már kevésbé hatásos ebben a korban), minden, amitől anno nedvesedtek a bugyik. Nem mondom, hogy nem csúszott be egy-egy hamis hang, vagy alibizés. Mert megesik. De orbitális bakit nem lehetett hallani.
Minderre rásegített, hogy a hangosítás, ahol én voltam legalábbis jó volt, bár hallottam máshonnan ellenvéleményt is. A látványra nem lehetett panasz, igaz, annyira kiemelkedő sem volt. Néhány lámpa, LED-Fal, meg kivetítős dobállvány, aztán kalap. De lehet, nem is kellett több. A zene úgyis mindent vitt.
Ami viszont kicsit zavart, hogy a jammeléseket, szólókat sokszor indokolatlanul elhúzták. A Knockin On Heaven's Doorban pl. szerintem nincs annyi zeneileg, hogy eddig nyújtani kelljen, plusz néhány másik szóló már az unalomig rétestésztás volt. Persze lehet más jobban élvezte, nekem hosszú volt a munkanap, ilyenkor hisztis öregember tudok lenni, haha! Amúgy muzsika szempontból egyéb panaszom nincs, bár én a kötelező feldolgozások mellett inkább a sajátokat erőltetném, főleg egy ilyen kaliberű műsorban, de nem én állok fent, beleszólásom nincs a dolgokba.
De mindent összevetve igen frankó koncertet kaptunk a mindössze harmadik alkalommal Magyarországra jött legendáktól, aki ott volt, biztosan nem távozott éhes füllel és lélekkel az Arénából, minden beleáldozott fillér megtérült a megjelentek számára. Maximum a hossz lehetett kicsit fárasztó, de a jóból meg sosem elég. Csak aztán jöjjön az az album és a következő jelenésre ne kelljen tizenöt évet várni...
Fotók: Guilherme Neto (Team Brazil)
