Az Észak-Rajna Vesztfáliában üzemelő Frostshock zenekarra a német Metal Hammer magazin júliusi lapszámának ígéretes szerződés nélküli zenekarokat taglaló rovatában akadtam rá. A négyes történetével és a csapat előzményeivel nem tudok bekezdéseket megtölteni; 2020-ban alakultak, az önmagukról elnevezett bemutatkozó lemezük pedig egyúttal az első megjelenésük is.
Annyit sikerült kiderítenem, hogy a négy zenész közül hárman korábban már megfordultak egy-egy thrash, illetve black/death vonalon mozgolódó formációban. Ennek pedig csupán annyi információ értéke van, hogy a Frostshock logója alatt a két irányzat keverékében, azaz a melodikus, thrashes elemekkel is színesített death metalban utaznak. A két gitáros, Matze és Flemming 2020 novemberében kezdték a közös próbákat, és a fent említett interjúban olyan korai hatásaikra hivatkoznak, mint a Defleshed, a Dissection, a Children Of Bodom, a Kreator vagy az At The Gates.
A német fiatalok tehát abban a mezőnyben mozognak, amelynek képviselői bő két évtizede népesítették be az európai undergroundot. Az említett irányzatnak természetesen manapság is akadnak ifjabb képviselői, de korántsem olyan számban, mint a 2002-2004 környékén felbukkant és utóbb egy-két lemezt megélt formációk. A klasszikus thrashes leosztásban, azaz gitár/ének, gitár, bőgő és dobok felállásban muzsikáló Frostshock tagjai értik és érzik ezt az eredendően északi, a svéd és a finn bandákhoz köthető, de német földön is gyökeret vert muzsikát.
A tizenegy dalos lemezük épp egy annyira jól sikerült stílusgyakorlat, mint az olyan már rég nem létező, többnyire csak egy-két lemezt megélt formációk anyagai voltak, mint a finn The Wake, az olasz Raintime (igaz, ők három lemezig jutottak), a japán Shadow vagy a brit Anterior. A háromnegyed órás lemezen felvonul a teljes arzenál, ami befér a melodikus death és a thrash metal irányzatokba, alkalmanként a black metalból is merítve. Az utóbbi irányzat zenei elemei leginkább a címadó/névadó dalban és német nyelvű címet kapott Begraben Im Eis-ben azonosíthatók.
A németeknél is a tempón van a legnagyobb hangsúly. A dalok többsége a gyors, de a dallamokat sem nélkülöző tekerésekre épül, de a Frostshock szerzemények nem céltalanok, a srácok ügyesen variálnak a dinamikával. A hangulatos, akusztikus intro, majd a lassabban építkező, később göteborgi sebességfokozatra kapcsoló The Serpent Inside meg is határozzák a lemez ívét. Flemming ebben a dalban hozza a fiatal Mikael Stanne hangszínét, és kapunk egy, a néhai Alexi Laiho dolgait idéző tekerős szólóbetétet is. A Morbus Influencer és a kettővel későbbi Bludgeoned, illetve az A Weapon Called Time inkább a modern thrash irányába mennek el, sőt, mintha az előbbi kapkodós tételben a metalcore is felütné a fejét. A Bludgeoned hallatán pedig a tekerések közepette folkos gitárdallamokra is felfigyeltem, a korong előrehaladtával egyébként a vokálok is egyre sokszínűbbé válnak. Gondolok itt a technikás középrészével kitűnő Demolition Of Dignity-re, mely a rikácsolások révén a black metal felé mozdul el, még a Begraben Im Eis tétel első felében originális death metal vokalizálás folyik. A gitárszóló-fronton kiemelkedő címadót követő három záró szerzemény közül pedig a korai Kreator dalokhoz igazított tempóban felvezetett Worn Out érdemel kiemelt figyelmet.
Hogy némi negatívumot is írjak, meg kell említenem, hogy a basszusgitár egyes dalokban (pl. A Weapon Called Time) élettelenül kattog, de egy debütáló koronggal sosem legyen ettől komolyabb problémám. Nem mondom, hogy a Frostshock egy akkora felfedezés, mint az Orbit Culture volt pár éve kb. ugyanezen a vonalon a Nija lemezzel, azt azonban bizton állítom, hogy eddig nagyon úgy tűnik, hogy a manapság már kevésbé túljátszott, alapvetően melodikus death vonalon a német négyes pakolta elém az év debütáló korongját.
