Négy év még sosem telt el két Rival Sons lemez között. A június elején befutott Darkfighterrel most ezt is kipipálhatjuk. Messzemenő következtetéseket azonban nem vonnék le arra nézve, hogy Jay Buchananék az utóbbi időszakban miért lassítottak a tempón. Még a kezdeti időszakban egy-két év telt el az egyes nagylemezeik között, a Hollow Bones óta egyre többet ülnek a frissebb anyagokon. Pedig 2017-ben a Black Sabbath turné révén kapták az addigi legnagyobb publicitást…
A számok azonban mit sem jelentenek, hiszen a Darkfighter épp annyira Rival Sons, mint bármelyik elődje. A lényeg, hogy a farkasos és a flamingós lemez után nyár elején megérkezett a tigrises is, és képzeletben még mindig a ’70-es években, pontosabban azok elején, egészen konkrétan pedig valahol a harmadik és a negyedik Led Zeppelin lemezek környékén járunk.
Semmiképp sem nevezhetjük példa nélkülinek, hogy egy zenekar akár egy komplett életművet húz fel a Led Zep által lerakott alapokra. A ’90-es évekből elég, ha a The Black Crowes-ra, a kortársak közül pedig a Greta Van Fleet-re gondolunk, de emlegethetjük akár a Kingdom Come korai zöngéit vagy mondjuk a The Answert is. Vitathatatlan, hogy a Rival Sons esetében mindig is Jimmy Page-ék képezték a nullás kilométerkövet, azonban a zenéjükön ott a Rolling Stones, a Free, a Cream, a Blue Cheer, meg egy rakás egyéb zenekar cipőtalpának nyoma is. Miért épp a hetedik nekifutást jelentő Darkfighteren kezdjünk újdonságokat keresni, ha az eddigi hat korongjukon sem találtunk ilyeneket?!
Nemhogy újdonságok, de új hatások sincsenek itt. Van viszont nyolc nóta alig negyven percben, melyek nem a slágerfaktort akarják kimaxolni vagy csúcsra járatni, hanem megvan bennük a szükséges mennyiségű muníció ahhoz, hogy hallgatóként hosszabb távon is lehessen velük számolni.
Aki hallott már Rival Sons lemezt, bizonyára zokszó nélkül elismeri, hogy a zenekar legerősebb fegyvere a mikrofon környékén keresendő és a Jay Buchanan névre hallgat. Emberünk a példaképek vokalistáival történő összehasonlításban sem vallana szégyent, gondoljunk akár a technikai, akár az érzelmi oldalra. Kifejezett ballada ugyan idén nincs, de legyen szó karcos ősrockról, pszichedeliába forduló merengésről, bluesról, countryról vagy sima rock and rollról, emberünk bármire rá tud énekelni.
Az első nekifutás alkalmával nem sok minden ragad meg a hallgatóban, tehát szó sincs előre csomagolt slágerekről. Kapásból itt van a dinamikai váltásokkal játszadozó Mirrors. A nóta úgy lett karcos ősrock, hogy közben epikus is maradt. Az első single-ként még tavaly kihozott Nobody Wants… pörgése egy kitekintés a ’60-as évek második felére, egy Ginger Baker (Cream) ihlette dobtémával is megfűszerezve. A menetelős Bird In The Hand bevezetője, illetve maga a dal szerkezete is a The Doors-ot, a vokálok viszont a Creedence Clearwater Revivalt idézik. Tele van hangszerelési finomságokkal, szóval tipikus Rival Sons. Scott Holiday gitárhangzása most is fület gyönyörködtető, a bluesos Bright Lightban pedig óriásit megy. A countrys zamatú, mélabús vokálokkal feldíszített Rapture, a stonesosan játékos szerkezetű Guillotine a színes vokáljaival és az oda-odapörkölő gitárjaival szintén remek darabok. Az igazán nagy dobásnak viszont a két záró tételt érzem. A Horses Breath úgy lebegős, hogy közben mégis van húzása; ez pedig végképp nem a szokásos párosítás. Az epikus Darkside pedig a tökéletes The Doors-ihlette záródarab.
A sznobok akár fülessel, a külvilágot teljesen kizárva is nekiülhetnek a nyolc dalnak, hiszen a hangzás önmagában megérdemli az odafigyelést, de az apróbb részletekbe szintén bele lehet merülni. Klasszikus rock vonalon idén megkerülhetetlennek érzem a Darkfightert.
Az eredetiség-faktor hiányában nyilván legalább fél pontot le kellene vonnom, de ebben az esetben az irányzat összes képviselője hátrányból indulna. Így most inkább csak azt kérdezném, hogy a maga mezőnyében 2023-ban mi más lehetne öt pont, ha nem ez a lemez?
