Ha nem is kivételes, de mindenképp szokatlan alkalom, amikor manapság az ember épp a borító révén figyel fel egy, az idáig számára ismeretlen zenekarra. A borítókép és a zenekar neve jelen esetben arról árulkodott, hogy az alkotók dalaikban nem az élet napos oldalával foglalkoznak. Kizárólag a vizuális rész ismeretében viszont a várt, illetve remélt zenei skála kb. a második hullámos black metaltól a dark rockig terjedt.
Ilyen előzmények nyomán indítottam el az Eternal White Trees borítóképre és a csapat nevére reflektáló címmel ellátott lemezét. A hallottak ismeretében pedig csak magamat tudom ismételni; azaz a dalok nem sok optimizmust sugároznak. A stílus behatárolása viszont a The Summer That Will Not Come ismeretében nem is olyan egyszerű. Darkos, melankolikus rock/metalnak nevezném az Eternal White Trees muzsikáját, melyen némi doomos ízt is érzek, elszórtan pedig progresszív törekvések is felütik a fejüket. Utóbbiak kapcsán kizárólag a hangulati oldalra, korántsem a technikai vonatkozásokra gondolok.
Az olasz zenekart egyébként kipróbált muzsikusok alkotják. Andrea Tilenni dobos/billentyűs, Gerassimos Evangelou énekes és a húros hangszerek felelőse, Antonio Billé négy éve hívták életre a formációt. A zenészek neve bizonyára csak a szicíliai undergroundban ismert, gyökereik a black, illetve a black/death irányzatok környékén erednek. Muzsikusként mindegyikük évtizedek óta jelen van a helyi mozgalomban.
Az előzményeket képező zenekarok neveivel senkit sem traktálnék. Egyrészt ezeknek semmi közük sincs az Eternal White Trees zenéjéhez – a black metal az idei lemezen legfeljebb mint hangulati elem van jelen –, másrészt kötve hiszem, hogy ezek bármelyikének neve egy tucatnyi olvasón túl bárkinek is mondana valamit. A lényeg, hogy mindhárom zenész több lemezt lerakott már az asztalra, illetve egyéb formációk soraiban jelenleg is aktívak.
A háromnegyed órás debütáló korong elsősorban azokhoz szól, akik az ezredforduló utáni évek Paradise Lost albumainak, illetve az utóbbi két évtized Katatonia lemezeinek hívei. A kiindulópont pedig valahol a The Sisters Of Mercy környékén keresendő, illetve lehetne, de minden bizonnyal felesleges további formációk neveit is listázni. Az érdekeltek ezen három előadó megemlítése alapján is tudni fogják, hogy a The Summer That Will Not Come képében miről is van szó.
Az olaszok nem feltétlenül dalokban, hanem elsősorban egy egységes, az összes szerzeményre rátelepedő hangulatban gondolkodtak. A lemez ebből eredően nélkülözi az érzelmi jellegű ingadozásokat, a hangulati íve mégis adott. A természet hangjaival, majd Antonio félakusztikus, neo folk előadókat idéző játékával kezdődő korong lassan indul be. Az It Comes The Rain intróját követően, a Ravens Lady első perce után kis túlzással akár el is lehet dönteni, hogy hányadán fogunk állni a lemezzel. A lebegős, fátyolos vokálok Jonas Renkse dolgaira emlékeztetnek, a gitárhangok pedig úgy áramlanak, ahogy azt a szintén Katatoniás Blackheimtől megszokhattuk.
A hangsúly mindvégig ezen a két alkotóelemen, azaz a rétegzett vokálokon és a hasonló felfogásban elővezetett gitárokon van. Andrea szintetizátorai és effektjei megmaradnak a háttérben. Az olyan hat-hét perces szerzemények, mint a Reasons vagy a Waters – mely utóbbiban árnyalatnyi extrém vokál is megbújik –, netán a címadó erőssége tehát az egységes hangulat megteremtésében áll.
Ebből eredően viszont óhatatlan, hogy a hangfolyam egy idő után kiszámíthatóvá, rosszabb esetben unalmassá válik. Ezt a trió azzal tudta kikerülni, hogy bemutatkozó lemezére az intrót követően csak hét szerzeményt sorakoztatott fel. A kétségtelenül lehúzó, de végkicsengését tekintve mégis emelkedett hangulat pedig az olasz triót egy életerős négyesre jogosítja fel.
