Koroknai “Kori” Árpád énekes pályája Debrecenből indult, és az azóta eltelt több mint három évtized alatt olyan ívet írt le, hogy hősünk megkerülhetetlen alakja lett a hazai rock / metal színtérnek. Szerencsére a néhány hónapja nyilvánosan bejelentett – s azóta lezajlott – külföldre költözésével egyidejűleg Kori azt is hangsúlyozta, hogy a zenéléssel nem hagy fel. A búcsú és a Viszlát, Debrecen! elnevezésű kora szeptemberi koncert tehát csak az eddigi lakhelynek szólt. A buli előtt beszélgettünk Korival a döntés okairól és hátteréről, valamint a jövőre vonatkozó tervekről.
Milyen érzésekkel várod a kiköltözést annak fényében, hogy a döntést már jó ideje meghoztad erről? Milyen lelkiállapotban vágsz neki a ma esti koncertnek?
Kori: Mindkettőt nagyon várom. A költözésben nyilván az a legfájdalmasabb, hogy a családom – a feleségem és a kisfiam – már kint van. Ilyen hosszú időt még nem töltöttünk külön-külön. Ezt elég nehezen dolgozom fel magamban, ahogy a város elhagyását is. De úgy alakult az életem, hogy nagyon szép és nyugodt helyre fogok költözni. A kisfiam szempontjából a legoptimálisabb helyre. Olyan értelemben nem lesz változás, hogy haza tudok jönni a koncertekre és az előadásokra is, merthogy megint játszom az István, a királyban, vagyis egy csomó olyan dolog nem változik, ami eddig is része volt az életemnek. Csak most nem Debrecen és Pest között fogok ingázni, hanem Tenerife és Pest vagy Tenerife és Debrecen között.
Miben rejlik Tenerife nyugalma Magyarországhoz képest?
Kori: Mi már tizenegy-tizenkét éve járunk ki Tenerifére. Úgy látom, az ottani emberek azért tudnak stresszmentesebben élni, mert nem foglalkoznak a politikával. Élik a saját kis életüket. A környezetük impulzusait feldolgozzák, megbeszélik, de tudnak örülni egymás örömének. A saját társaságában az ember meg tudja válogatni azokat az egyéneket, akikkel szívesen ül le egy asztalhoz beszélgetni, italozni, enni-inni. Amint azonban kilépünk ebből a kis közösségből, akkor megtapasztaljuk, hogy sajnos egy csomó ármánykodó és – nem tudom szebben megfogalmazni – irigy ember van Magyarországon. Tenerifén ezt nem tapasztaltam olyan mértékben, mint itthon. A kisfiam szempontjából ez nagyon fontos. Én sem vagyok egy nagy Facebook-os, nem ott élem az életemet, de néha óhatatlanul beleszaladok olyan kommentekbe, amelyek kiverik a biztosítékot a fejemben. Ha meg nem én találkozom vele, akkor a barátaim szokták rendre átküldeni, hogy “Ezt a hülyét nézd meg!..” Ez az, ami nagyon nem fog hiányozni. Azon sem kell majd agyalnom minden reggel, hogy milyen az időjárás, merthogy mindig süt a nap. Ez egy óriási ajándék. Itt novemberben három órakor már lemegy a nap, négykor pedig teljes sötétség van, közben meg jön az eső, a hó, minden egyéb, és nem lehet rá felkészülni. Na, ez ott kint nincs. Ha a következő napra programot szervezel, biztos lehetsz benne, hogy az időjárás nem fogja elrontani. Idén nyáron két olyan bulink is volt, amelyeket a vihar miatt kellett lemondani.
Te magad mennyire hatékonyan tudod megszűrni, kit és mit engedsz be az életedbe?
Kori: Egyszerűen igyekszem távol tartani magamat a közösségi médiától. A legtöbb fertőzés onnan érkezik, én pedig tényleg nagyon keveset használom. Leginkább arra, hogy a zenekaros történéseket megosszam, vagyis hogy a rajongókhoz juttassak el információt. Szerencsére, legyen szó akár a barátaimról, akár a zenésztársaimról, olyanokkal tudok együtt dolgozni, illetve együtt létezni, akikre abszolút ugyanez a jellemző. Így megvan az a kis zárt burok, amelyben jól tudom érezni magam, de mint az előbb mondtam, az embernek a hétköznapokban ki kell lépnie ebből. Ekkor szembesül azzal, amit addig el sem tudott képzelni, hogy mennyi barma van a világnak. Az a legszomorúbb az egészben, hogy bármennyire próbál az ember apolitikus lenni a színpadon és a nyilatkozataiban, ha véletlenül elszólja magát akármelyik oldal irányában, azzal már megfelezte a közönségét. Ilyen szinten szembe vagyunk állítva egymással: ha utalást teszek arra, hogy jobbos vagy balos vagyok, akkor a másik oldalt preferáló tábor képes kivonulni mögüled. Sajnos idáig jutottunk.
Van-e szerinted remény arra, hogy ezt a megosztottságot valaha meghaladja a társadalom?
Kori: Bízom benne. Az új lemezen is van több olyan dal, amely pont ezt a kérdést boncolgatja. A Ha nem lesz többé nyárban ott van a megoldás: mindenkinek egyfelé kellene elindulnia. Mi is történik most tulajdonképpen? Van egy szekerünk, amelyet két irányba húzunk. Az a szekér így a büdös életben nem fog sehova se haladni! Hogyha megfordulna akármelyik oldal, és se jobbra, se balra, hanem egyenesen előre mennénk, akkor megoldódhatna ez az egész. Ehhez azonban az emberek agyában kellene rendet tenni. Ilyen mélységekig azért nem akarok ebbe belemenni, mert ez megérdemelne egy hosszabb beszélgetést, de sajnos a sugárzott média, az interneten velünk szembejövő információ az embereket hülyén tartja. Nem szeretnék mindenféle konteóba belecsúszni, de ha elfogadjuk, hogy ezt az egészet fentről egy – nevezzük így – háttérhatalom irányítja, annak az a célja, hogy biorobotokat, droidokat neveljen, akik kitermelik nekik a nagy hasznot. Röviden, tömören ez a lényeg, és most ez történik Magyarországon és az egész világon. Leültetnek a tévé és a számítógép elé, és azt osztják rád, amit ők akarnak. A legtöbb ember meg csont nélkül benyeli. Azt is, hogy megvan az ellenségkép, azaz hogy kit kell utálni, és máris utálja. A másik oldal ugyanezt csinálja. Médiacsata zajlik, az emberek meg buta tekintettel nézik, és áldozatául esnek.
Milyen állapotban hagyod itt a debreceni színteret? Milyennek látod a város mostani zenei életét?
Kori: Pont azért nehéz erről nyilatkoznom, mert a klubok megszűntek, ezért nekem is nehezebb rálátnom a jelenlegi fiatal csapatokra. Vannak nagyon tehetséges bandák Debrecenben, de a klubéletet kivéreztették. Az egyetlen megmaradt hely, a Roncsbár is kicsit eltolódott a fiatal csapatok és a pop / rap, vagyis a trendi zenék irányába. A helyi rockzenekaroknak alig van lehetőségük a bemutatkozásra. Ha nem lesz változás, dugába fog dőlni a egész. Nagyon sajnálom, és nem véletlen, hogy mi is a Víztoronyban játszunk most. A Roncsbárban nem lett volna hely. Mindenféleképpen megérett a helyzet valamifajta változásra, de nem tudom, milyen irányú lesz ez a változás. Az idő fogja megoldani. A mi közönségünk – ez alatt a Zorall, a P. Box, vagy akár az Omen közönségét is értem – már inkább a harminc pluszos korosztály, amely a COVID után otthon maradt. Nehezebb kirángatni őket a tévé elől a fotelből, mint előtte. Nekem ez nagy szívfájdalmam, de nem tudunk vele mit csinálni. Bízom benne, hogy lesz változás.
Az általad elmondottak az ország fesztivál-életére is kihatnak.
Kori: A Campus Fesztivált hoznám fel példának. Nézd meg, hogy mi történt ott. Az évek alatt szinte kitakarították a rock zenekarokat, illetve beszorították őket egy sátorba. Én egy napot voltam kint a Campuson, amikor játszottunk. Annyira megváltozott! Az ember szinte látja a kontrasztot: a Zorall Sörolimpia utódján, a Tábor Fesztiválon csak rock zenekarok vannak. Zömmel magyarok, idén először játszott két külföldi előadó. A rocker közönségről szól az egész. Béke van, szeretet, és irgalmatlan hangulat! A Campus ezzel szemben olyan, mintha egy egyetemi gólyabált vagy egy gimnáziumi ballagási bulit összemosnál egy Mihály-napi vásárral. Nagyjából olyan a felhozatal és a színvonal is. Értem én, hogy egy ilyen volumenű fesztivál minden közönségréteget ki akar szolgálni, de egy Nótár Mary és egy Kis Grófo nekem nem az a minőség, amit én és az én korosztályom szívesen megnézne koncerten. Nyilván az idő múlásával a piaci igények is átrendeződtek, ezzel sajnos nem tudunk mit kezdeni. Reménykedjünk, hogy talpra tudnak állni az olyan, régebb óta működő fesztiválok, mint a Rockmaraton vagy a FEZEN, ahol még vannak rock zenekarok, és a motoros találkozókban is bízhatunk. Ez a rohadék COVID alaposan átrendezte a zenei piacot, és a közönség összetételét is, akárcsak az igényeket. Bízzunk benne, hogy egyszer visszakapjuk azt az életünket, amely valóban működött a COVID előtt.
Debrecenben születtél, itt nőttél fel, itt lettél zenész – ezen túlmenően mi mindent jelent, mit adott még neked a város?
Kori: Tulajdonképpen mindent. Amit elsoroltál, mind meghatározó egy ember életében. Nekem élmény volt Debrecenben felnőni. Itt van egy imádnivaló focicsapat, a Loki. Az sem titok, hogy ennek a csapatnak két indulót is írtam. Az egyiket még Cserháti Pityivel, a másikat pedig Kozma Norbival. Rengeteg barát és rengeteg értékes ember – én azt köszönöm Debrecennek, hogy olyan emberekkel ajándékozott meg, és olyan emberek barátságát hozta el számomra, akikre az életem végéig számíthatok. Nagyon lényeges, hogy együtt tudtam velük zenélni. Ha mást nem, ezt mindenféleképpen köszönöm Debrecennek!
Mi az, ami ebből a közegből a legjobban fog hiányozni neked?
Kori: Az, hogy Loki-meccsre tudjak járni. Bár mivel általában hétvégén játszunk, sokszor amúgy sincs lehetőségem rá. De legalább a vasárnapi meccsekre ki tudtam menni néha. Így majd tévén tudom megnézni. Amikor itthon vagyok, akkor a barátokkal is együtt tudunk majd bandázni, tehát ezzel sem lesz gond. Édesanyám és a testvérem, vagyis a családom itthon maradó része mindenféleképpen hiányozni fog – és nagyjából ennyi. Ami nekem Debrecenben fontos, azt a szívemben magammal viszem a világ minden pontjára. Amikor pedig itthon vagyok, akkor azt az élményt helyben tudom megélni.
És milyen új perspektívákat nyit meg előtted a költözés?
Kori: A szigeten mindent lehet csinálni a falmászástól kezdve a búvárkodáson át a siklóernyőzésig. Egy csomó mindent, amit még nem próbáltam ki, egyszerűen azért, mert abban a két hónapos időszakban, amíg kint voltunk, nem jutottunk el mindenfelé. Ezeket mindenféleképpen ki akarom próbálni. Utána a sziklamászásból akár egy újabb szenvedélyem is lehet a későbbiekben, heti rendszerességgel fogom gyakorolni. A focinak egész évben szezonja van, így egész évben bármikor el tudok menni focizni. És kint sokkal nagyobb társasági életet tudunk élni, mert egy csomó haverunk mindig kint van, ráadásul cserélődik is a társaság. Most például mire kimegyek, addigra kint lesz Nagyfi Laci, az Omen gitárosa. Kint van egy másik barátom is egészen novemberig, aztán decemberben megint jön vissza. Már most látom, hogy nem fogok unatkozni, mert több emberrel találkozom majd kint, mint itthon. Itt egy csomó zenész kollégával futunk össze a backstage-ben, gyorsan átdumáljuk az időt, ökörködünk egy jót, de most már tartalmasabb beszélgetésekre is lesz lehetőség.
Ezen túlmenően van már elképzelésed arról, hogyan folytatod kint a zenészi tevékenységedet?
Kori: Ott minden második helyen élő zene van. A feleségem kisebbik húga, aki már kint él, ezzel foglalkozik, vagyis különböző helyeken énekel, és jelezte, hogy szabad a pálya, szeretettel várnak. Megvannak a lehetőségek, dolgozunk az ügyön.
A kiköltözéseddel lezárul a pályádnak egy szakasza. Melyek voltak számodra az eddigi csúcspontok?
Kori: Több mindent kell felsorolnom. Az egyik legnagyobb élmény az volt, amikor a Deep Purple előtt játszottunk a Főnix Csarnokban. Ez önmagában is óriási, de ami szívet melengető volt: bejött az öltözőbe a turnémenedzser, és mondta, hogy bár ez jellemzően nem szokott előfordulni, de a zenekar szeretne velünk beszélni. Szót válthattunk ezekkel az ikonokkal, ezekkel a legendákkal, és meghallgathattuk a véleményüket a produkciónkról. Ott álltam Ian Gillan előtt, ő meg beszélt hozzám, és mondta, hogy tök jó, amit csinálunk. Meg sem tudtam szólalni. Ugyanígy Ian Paice is beszélt Bodó Tomival, Steve Morse pedig Günterrel (Sándor József – a szerk.). Az István, a királyt is említhetem. Azt is előadtuk a Főnix Csarnokban, Koppányt énekeltem. De az István, a királyból bármit óriási megtiszteltetés énekelni. Tavaly az Omennel a Papp László Arénában játszottunk a Pokolgép esten, teltház előtt, ami szintén meghatározó élmény. Megvannak azok az események az életemben, amelyek képzeletbeli aranykeretben vannak kirakva a dicsőségfalamon. Ilyen persze nincs, de ezeket tényleg nagyon szívesen megőrzöm az emlékeimben, és felidézem.
És melyek voltak a mélypontok?
Kori: Ez sem titok: amikor jött a grunge és a hardcore, és eltörölte a dallamosabb zenekarokat, aminek a Szfinx is áldozatul esett. Előtte azért szépen fejlődőben voltunk. A másik mélypont az Omen és a P. Box körüli bonyodalom volt. A P. Box miatt kiváltam az Omenből, amelyet egyébként imádtam, de akkorra már kiderült, hogy egy seggel nem tudok két lovat megülni. Utána viszont a P. Box úgy döntött, hogy ebben a tempóban nem akarják folytatni, így majdnem két szék között a pad alá huppantam. De nagyon rövid idő alatt sikerült ezt a formációt összehozni, és rá nem sokkal jött a Zorall megkeresése is. Odafent ezt mindig rendezik, és fogják a kezem…
Amennyire tudom, az Omen-féle Most kezdődikhez veled is készült video, de az énekesváltást követően azt megsemmisítették. Vagy mégsem? Esetleg maradtak még kiadatlan, veled készült Omen felvételek?
Kori: Ez volt még az, amit felvettünk. Utána közöltem, hogy kilépek. Azért szóltam még a stúdiófelvétel előtt, mert nem akartam felénekelni a teljes lemezt, majd vízben hagyni őket. Az kurva szarul jött volna ki. Két dalt énekeltem fel, utána szóltam – úgy gondolom, időben –, és többek között én is ajánlottam Stulát Nagyfi Lacinak, hogy ne mindent az elejéről kelljen kezdeniük. A klipet egyébként láttam. Nagyjából ugyanaz, mint a végleges, csak Stula helyett még én vagyok benne. Lehet, hogy el is mentettem valahova, de a múltkor kerestem, és nem találtam. Valószínűleg tényleg az enyészeté lett.
A Viszlát, Debrecen! bulin néhány vendég is színre lép. Ez minden bizonnyal az egykori zenésztársakhoz fűződő jó viszonyodnak is szól. Ha volt is netán konfliktusod valakivel, sikerült idővel elsimítanod?
Kori: Az összes zenész kollégám közül egy emberrel nem beszéltem, mégpedig a P. Box földbe állása óta Cézivel (Ferenczi Tibor basszusgitáros – a szerk.). Nem haragszom rá, egyszerűen el kellett fogadnom, hogy ő ilyen. Akik az összes többi zenésztársam közül itt vannak, azok nem véletlenül vannak itt. Günterrel gyerekkorunk óta nagyon jó barátok vagyunk, együtt épült a karrierünk a P. Boxig, és nagyon örülök, hogy ma este is itt lesz. Bodó Tomi szintén az egyik legjobb barátom, vele bármikor óriási együtt zenélni. A Szfinxből Monok Tomi és Cini (Volosinovszki János – a szerk.) ugyancsak. Olyan közös élményeink vannak, amelyeket soha nem fogunk elfelejteni, bár ezek 90%-a nem publikus… Tényleg nagyon jó kis csapat voltunk. És az Omenből is mindenkit megnevezhetnék, mindenkivel jó a viszonyom. Egyedül Cézivel nem, de ennek valami miatt így kellett lennie.
Szó volt arról, hogy a koncertre megjelenik egy bizonyos kiadvány. Erről mit kell tudnunk?
Kori: Sajnos annyira rövid volt az idő, hogy nem sikerült tető alá hozni. Nagy valószínűséggel novemberben fog megjelenni. Tíz dal lesz rajta, ezek közül hatot el is játszunk most. Úgy szoktam definiálni az anyagot, mint a Szfinx és a P. Box továbbgondolása, csak kicsit modernebb hangzással megtámogatva, elvégre 2023-at írunk.
