Robb Flynn egy iszonyatosan megosztó figura. Vagy szereted, amit csinál vagy utálod, de elmenni mellette csak úgy nem lehet. A kilencvenes években egy generációnak nyújtott olyan masszív alapot a Burn My Eyes albummal és a zenekarával, amire azóta is hivatkozási alap. De ez a vezető is tudta igen komoly veszélybe sodorni a zenekarát, ahonnan, ha nehezen is, de kikecmeregtek. Hogy is volt ez húsz évvel ezelőtt?
A Machine Headdel folytatott viszonyom eléggé hullámzó. Van amikor imádom és volt olyan időszak, amikor egyszerűen egy hangot se tudtam elviselni tőlük (ez főleg a második Barba Negrás koncert után volt, ahol, szerintem sütött a hakni életérzés). De az ember változik és mostanában újra rákattantam a lemezeikre, pláne a korábbi anyagokra, noha én világéletemben imádtam a Burning Redet és a Superchargert is! Utóbbival ismertem meg anno a zenekart, így pláne örök kedvenc marad az az album. Nem is csoda, hogy a Through the Ashes of Empires ezek után annyira nem vált nagy kedvencemmé. De mégis egy fontos lemez, hiszen a zenekar olyan gödörből mászott ki vele, amelyben nagyon sokan könnyedén ott ragadtak volna örökre. Hozzáteszem, a tavalyi évben ugyanebből a gödörből mászott ki a zenekar az Of Kingdom and Crown albummal. Na, de mégis mi volt itt a kétezres évek elején? Imádom ezt az időszakot, a következő négy év albumsimogatók terén nagyon az én időszakom lesz, hiszen ekkor voltam tini és fedeztem fel az újabbnál újabb zenekarokat.
Hogyan is álljunk neki az új albumnak? Mínusz egy gitárossal, nem igaz? Ahru Luster és a zenekar útjai kreatív nézeteltérések végett elváltak. Pontosítsunk Ahru kilépett a zenekarból. Így a zenekar három taggal kezdte meg a dalírást. Phil Demmel ekkor még nem volt a zenekar tagja, egészen pontosan a stúdiózásnál csatlakozott be és akkor is, úgymond "felbérelték" Robb így emlékszik erre az időszakra:
"...amikor Ahrue kilépett az MH-ból, úgy döntöttünk, hogy elkezdünk hárman dalokat írni. Nem akartuk végigmenni az egész „kipróbálási” folyamaton, és megnézni, hogy bejön-e valami új srác vagy nem."
Oké, új módszer, hárman írják a dalokat. Nem lesz semmi gond, nyugodtság van! Vagy mégsem...A zenekarnak ekkor nem volt még amerikai szerződése, ugyanis a Roadrunner Records és a zenekar útjai szétváltak a Supercharger lemez után. A Roadrunner egyszerűen nem hitt abban, hogy a zenekar Amerikában sikeres lehet még, így csak Európára koncentráltak. Természetesen később beigazolódott, hogy ezt nagyon benézte a kiadó, így kompenzálniuk kellett. A banda az album észak-amerikai kiadásához egy további dalt rögzített, a Seasons Wither címmel, így a 2004-es amerikai megjelenésnél a rajongók kaptak egy bónusz dalt. Természetesen a világ Machine Head rajongóit nem lehet csak úgy parlagon hagyni így a Days Turn Blue to Gray kiadvány B oldalán megjelent a dal, hogy mindenki számára elérhető legyen. Demmel később úgy nyilatkozott erről a szerzeményről, hogy a The Blackening egyik előfutára volt ez a szerzemény. Ahogy az ebben az időszakban jellemző volt a zenekarokra, az MH is végig dokumentálta a stúdiózást. Az egyik videójukban részletesen mesélnek a felszereléseikről.
Az album azóta sikeresnek bizonyult és mind a zenei sajtó, mind a rajongók szeretik ezt az albumot. Az album nehéz felvételi körülményeit a zenekar egy DVD formájában is megmutatta a nagyérdeműnek, ez a kiadvány az Elegies címet viseli, ami azóta is az egyik legjobb Machine Head élőanyag. Ahogy a banda maga mögött hagyta a nu-metalos elemeket és visszakanyarodott a korábbi súlyosabb, riffelős hangzáshoz az valami zseniálisan volt kitalálva, megírva. Nem is csoda, hogy a nehéz szülés ellenére Flynn igencsak büszke erre az anyagra. Amikor a tizenhetedik évfordulóját ünnepelte a kiadás, éppen tombolt a covid, így Robb hű társával Logan Maderrel ünnepelt a webkamerák előtt. A rajongók legnagyobb örömére, az elejétől a végéig eljátszottak a lemezt.
És akkor essünk neki, hogy mai füllel, ennyi idő elteltével, hogyan is hat ez az album? Meglepetést okoz, emlékeket kavar fel, egy olyan korszakot, amikor kerestem önmagamat, így pláne nagyon érdekes mai fejjel hallgatni. Ahogy korábban írtam, nálam az egyik leghanyagolhatóbb lemezről beszélünk, de azért a nyitó Imperium engem is földre ültet a mai napig. A nyitó téma eléggé sejtelmes, hogy aztán a dob és a gitár együtt olyan szinten reszeljen, hogy az államat kelljen kapargatni a földről, hogy McClain továbbra is mekkora egy zseni dobos. Aztán beindul a kétlábdobos téma, amitől az áll kaparás közben hanyatt vágódok. Totálisan a Supercharger időszakot idézi ez a dal. Tele hatalmas kiállásokkal, grooves megoldásokkal, amikre csípőből bólogat az ember. Erős kezdés, a kedv rendesen megvan alapozva. Továbbra is McClain munkássága a kiemelkedő és az ő soundja. Nem hiába, tizenévesen rajongtam a csávóért, az egyik legnagyobb hatással volt rám.
A Bite The Bullet szerintem egy érdekes egyvelegű dal, hiszen visszavezet minket a Burning Redes érához, de közben előre is mutat már a Blackening-re, hiszen az alap riff egyértelműen olyan, mint ami a Now I Lay Thee Downban hallható, de még is van benne valami, ami meg csak erre a korszakra jellemző. Egyértelműen jó ez a szerzemény. Azért a Left Unfinished is hasonló tétel, ahol a nu-metal van keverve olyan elemekkel, mint amik a második, The More Things Change... albumon voltak hallhatóak. A refrén könnyen befogadható, megjegyezhető, énekelhető bárki számára, így egyértelműen közönség kedvenc lehet a dal könnyedén. Az Elegy nem lenne egy rossz dal, csak bizonyos témák túl vannak húzva benne, így néha átcsap unalmasba egy-két riff. Nem egy kiemelkedő dal, mint a nyitó tétel, de azért nem is olyan szerzemény, amit az ember nyugodt szívvel ugrik át. A hét perces In the Presence of My Enemies-zel, ami az album második leghosszabb dala, ugyanez a bajom. Az első két percben konkréten semmi nem történik, csak nyújtják a rétestésztát, feleslegesen. Pedig Adam háttérvokálja a dal vége felé kimondottan tökös és megjegyezhetővé tenné a dalt.
A Days Turn Blue to Gray bluesos nyitása nekem nem tetszik, noha előre mutat egy az egyben a hangzás terén, illetve énekterén is megmutatja, hogy pár év múlva merre fog tovább haladni a zenekar. A Vim McClain játékával kezdődik, amit megint csak időhúzásnak érzek, illetve ez a dal számomra már egyértelműen az a típus, amit nyugodtt szívvel tovább tekerek. Ekkor mintha kicsit már megfáradt volna a zenekar.
A Season Witherről nekem mindig a Slayer ugrott be. Iszonyatos tempó, tekerés, ének kiállásokkal tarkított részek, amit egy iszonyatosan groove-os refrén vált fel, amire csak mozogni tud az ember. Az egyetlen furcsaság benne a dallamos ének megjelenése itt-ott. Egyértelmű, ahogy az a klipjéből is kiderül, hogy a rajongók és az old school fanok imádják ezt a dalt. All Falls Downnal és a Wipe The Tears-zel visszakanyarodunk a nu-metal érához, amit én amúgy nagyon szerettem. Ez a dal is megmutatja, hogy ez a lemez mennyire egy átmeneti időszakban készült. A zenekar a kifutóban lévő, mainstream stílust már kezdi elengedni és előre mutat a komplexebb témák felé, de azért még nem vetkőzi le teljesen a múltját. Az albumot az agyon hypolt Descend the Shades of Night című dal zárja, amit én sose értettem, hogy miért olyan nagy siker, miért szeretik az emberek? Egy túl művészkedett szerzeménynek tartom, ahol sokkal többet akar mutatni a zenekar, mint ami ebben a fázisban. De hát...ízlések és pofonok.
Összességében egy érdekes átmenet ez az album, de pont emiatt a kettőssége miatt maradt tőlem távolabb, mint mondjuk a korábbi anyagok, vagy a The Blackening. Mondjuk, amely sort meg elkezdte az Unto Locust, számomra az is katasztrofális volt egészen a legutolsó albumig, ami megmentette a zenekar renoméját. Zenekart ... Robb Flynn-t inkább. Kíváncsian várom, hogy a zenekar pár év múlva hova fogja pozícionálni magát. Addig meg nosztalgiázunk még kicsit! J
Béke, Szeretet, Metal
