K. K. Downing a klasszikus Judas Priest felállás egyik gitárosa volt, de már 10 éve nem tagja a brit csapatnak. A hamarosan hetvenedik születésnapját ünneplő legenda idén új zenekarral és albummal tért vissza a zenei körforgásba.
Vissza kell fognom magamat, hogy a történelmi bevezetőt ne eresszem bő lére, mégis, valamennyire szükséges a színfalak mögé lesni. A két gitáros közti konfliktus már a Judas Priest fénykorában kiéleződött, de ezt sokáig sikerült családon belül kezelni. Downing úgy érezte, kevesebb rivaldafényt kap, illetve Tipton kolléga slágeresebb témái nagyobb eséllyel kerülnek lemezre. Mindezt tetézte, hogy nem volt elégedett a zenekar élő teljesítményével, és a frusztráció egyre fokozódott benne. Végül az elhíresült két búcsúlevelében megírta, hogy kilép a zenekarból. Ezt később megbánta, és azóta szívesen visszaoldalgott volna az anyazenekarba, de ők nem kértek ebből, mellesleg az utódjával, Richie Faulkner-rel a fedélzeten sokadik virágkorukat élik.
Downing nem tűnt el teljesen a színről, bár a hírekbe nem a zene okán, hanem a sértődött nyilatkozatai miatt került be. Értem én, hogy a több évtizedes rocksztár-lét megbolygatja a valóságérzékelést, de miután kígyót-békát kiabált a volt harcostársakra, mégis mit gondolt, majd tárt karokkal és korlátlan használatú szolgálati Ford Fiestával várják vissza? Csaknem tíz év kellett, hogy ezt ő is belássa, és az energiáit inkább egy új zenekar gründolásába fektette. De a durci megmaradt, az interjúk felében azóta is a Priest-et köpködi, a zenekara nevével és néhány dalcímmel is azt üzenve, hogy ő is a Priest-hagyomány része.
Az énekes megtalálása könnyen ment; szegény Tim „Ripper” Owens, aki két Judas Priest lemezen is énekelt, úgy tűnik, már örökre egy be nem váltott lottószelvény marad, gyakorlatilag megy, ahova hívják. Én mindig örülök Ripper felbukkanásának, az egyik kedvenc énekesem. Hadd ajánljam a mára szinte elfeledett ’98 Live Meltdown koncertlemezt, amit ott bemutat, az számomra örökérvényű. A jó Ken a dobok mögé szintén egy volt kollégát igazolt le, de Les Binks egy csuklósérülés miatt végül nem játszott a lemezen.
Ilyen háttérsztorival nem könnyű félretenni a pro és kontra előítéleteket, azért próbáljuk meg! Rövid intro után egy kis gitárnyúzás, és máris robban a Hellfire Thunderbolt. Igen, az a címe, hogy Pokoltűz Villámcsapás, de ezen ne akadjunk fenn, jön még rosszabb is. Veretes riff, technikás szóló, Ripper össze nem téveszthető hangja, mindez egy hibátlan dalban. Távolról hasonlít a Painkiller-re, de nem vészes módon, meg aztán sokan szeretnének olyan dalt írni, ami akár távolról is hasonlít a Painkiller-re. Pillanatnyi szünetet sem hagyva máris érkezik a címadó, ami meg az All Guns Blazing párja lehetne. Jól van, ha azt a korszakot tekintik irányadónak, felőlem legyen! A dal elején van egy rövid dobszóló, ami arra pont elég, hogy megállapítsuk, mennyire laposan, üresen klaffognak a dobok, ugyanakkor Ripper sikolyai mindezt feledtetik. Régisulis, klasszikus, kőkemény metal, mindenféle sallang nélkül. Tényleg kár, hogy úgy szól, mint egy ötször átmásolt lengyelpiacos kazetta, ez a dal jobbat érdemelne. A nyitó mesterhármas a Sacerdote y Diablo dallal lesz teljes (= A pap és az Ördög), ilyen betonozásra bevallom, nem számítottam a veterán rockerektől.
Itt egy nagyobb fordulatot vesz a lemez, mintha csak új fejezet kezdődne. A bivaly metal nóták helyét átveszik a rockerhimnuszok, ez a zsáner azonban kevésbé megy a KK’s Priest-nek, és nem is áll jól nekik. Gondolom, ezeket szánták ó-ó-ó-zós, együtténeklős muníciónak a koncertekre, de a dalok egyszerűen nem elég erősek, a butuska szövegekről nem is beszélve. Legfeljebb arra lehetnek jók, hogy az alapfokú angol nyelvvizsgára felkészüljünk belőlük, csak hát ott nem olyanokat kérdeznek, hogy a metal testvérek egyesülve erősek meg vadak-e, hanem hogy merre van a pályaudvar meg mit csináltál a hétvégén. A Metal Through and Through még jó lehetne, de egyrészt pofátlanul lenyúlták a világ legnagyobb metal himnuszát (Manowar: Warriors of the World United), másrészt beletettek egy középrészt, ami egyszerűen hallgathatatlan.
Az utolsó két dal alkotja a lemez harmadik egységét, ide a nagyívű, monumentális dalokat tették. A Hail for the Priest és a Return of the Sentinel (Ken-nek eléggé becsípődött ez a Priest-téma…) együtt csaknem negyed óra. Ezek se jöttek be, sem nem emlékezetesek, sem nem lenyűgözőek. Ken azt mondta az interjúkban, hogy nem bánja, ha a Judas Priest-hez mérik ezeket a dalokat, áll az összehasonlítás elébe. Nos, legyen, idetűzök néhány dalcímet a Priest nagyívű, monumentális dalai közül: Beyond the Realms of Death, Victim of Changes, Blood Red Skies, Cathedral Spires. Ennyi elég is, szerintem értitek – más súlycsoport, őszintén kár érte.
Ne higgyétek, hogy annyira élvezetes lehúzó kritikát írni. Persze az egyszeri recenzőr igyekszik pár aranyfonatú szóvirágot a szövegbe illeszteni, mégis, mennyivel jobb (volna) a felfedezés örömét megosztani az olvasókkal. Kicsit haragszom rájuk, mert a világ egyik legjobb metal énekese és megérdemelten élő legenda gitárosa jobbat is összehozhatott volna.
Nem messze tőlünk van egy remek vendéglő, a neve Szent… - valami ilyesmi. Saját sört főznek, finom a kolbász is, a helyiek és a turisták egyaránt szeretik, gyakran van teltház. Pontosan mellette van egy másik, ott nagyüzemi sört csapolnak, átlagkaja, szar kiszolgálás, ismerjük az ilyet. Mégis van vendég, mert ha az ember már elkutyagolt odáig és sört akar, akkor be fog ülni a szomszédba, ha csak ott van hely. Erre építeni az üzleti modellt mindenesetre rizikós, a covid be is tette a kaput, idén már nem nyitottak újra. Ez a kis példabeszéd jutott eszembe a KK’s Priest lemezéről: annyira ellen-Judas Priest akarnak lenni, hogy tényleg mintha arra építenének, hogy ha nem ér rá az igazi, jó lesz ez is. Mint a viccben a Pepsi: ha nincs Coca-Cola, végül is megteszi. Az meg már csak az én privát nyomorom, hogy miattuk nem tudtam eddig elmélyedni az új Trivium lemezben.
