Elkészült, itt van, megjelent! 6 évvel az előző, szintén nem gyenge Firepower után a Judas Priest kiadott még egy nagylemezt. A zenekar patinás nevéhez méltó anyag született.
Amiatt nem is aggályoskodnék, hogy 6 év után jött a lemez, mert egyrészt mínusz kettő a covid miatt, közben turnéztak is, meg aztán más, nagyobb bandáknál sem szokatlan ez. Nekem már akkor fülig ért a szám, amikor megmutatták az első kislemezdalt, a Panic Attack-et, meg persze a további három felvezető alkalmával is. Bő fél évszázados karrierjük során megértek ők már mindent: kilépett Rob Halford, a zenekar hangja, a bőrös-szegecses Metal God, majd visszatért. Az ikonikus Tipton-Downing gitárduó egyik fele kiszállt, a másikuk pedig a Parkinson-kórral küzdve, a turnézástól visszavonultan, afféle részmunkaidős csendestársként dolgozik. A klasszikus felállás megmaradt két tagja időközben betöltötte a hetvenet.
Mindezek tükrében igazán nagy szó, hogy a Priest egy rendszeresen koncertező, lemezeket készítő zenekar, és ezek a lemezek még jók is, a kutyafáját neki! És ez ritka konstelláció. Ha csak a nagy öregeket nézzük, a Black Sabbath feloszlott, szegény Eddie Van Halen már nincs köztünk, az Aerosmith egy rendes búcsúturnét se tud összehozni, ami a KISS-nek legalább összejött. Ezen a szűrőn át nézve látszik, hogy nem magától értetődő ez. Mindebben komoly érdemei vannak Richie Faulkner gitárosnak, aki már 2011 óta zenél a főpapokkal, és az évek során a csapat egyik alapembere lett. Eredetileg arra szólt a megbízatása, hogy az akkori búcsúturnén (muhaha) gitározzon, de amint a zenekar tovább folytatta, Richie fokozatosan belefolyt a dalszerzésbe is, mára pedig Glenn és Rob egyenrangú partnere lett ebben. A játékában felismerhetőek a klasszikus Judas Priest ízek, de hozzáteszi a saját világát is, és kreatív fronton is helytáll. Aki még ezután is K.K. Downing-klónnak nevezi, az egyszerűen igazságtalan. Az alkotói csapat fontos tagja Andy Sneap is, aki kettős feladatot lát el: évek óta kisegítő turnégitáros, valamint a lemez producere is.
De haladjunk sorjában! A Panic Attack kezdi a sort, és már az első pillanatokban tudjuk, hogy ez csakis a Priest lehet. És rögvest érezzük, hogy ez bizony nagyszerű lesz! Az intró a The Helliont idézi, a dobhangzás a Ram It Down kicsit műanyag megszólalását hozza vissza, a nyitóriff pedig akár a Painkillerről is származhatna! Egy gitárvijjogás erejéig még a Turbo Lovert is megidézik. Mi ez a sok easter egg, ha nem a hűséges rajongók maximális kiszolgálása? Jó másfél perc is eltelik, mire Halford is megszólal, és egy tempós, veretes heavy metal dal kerekedik ki mindebből. A kettes The Serpent and the King még tovább fokozza ezt, a Screaming for Vengeance-t idéző nyitóriff után a verzében egy ereje teljében szirénázó Halfordot hallhatunk. Mondta is az interjúkban, hogy keményen megdolgozott a stúdióban, meg is lett az eredménye.
A harmadik, egyben címadó tétel is hasonló karakter, ennek bevezetőjében Scott Travis dobos tart egy kis bemutatót. Az első három dal komoly tempót diktál, és nyilván szándékos, hogy nemcsak markánsan a Painkiller világát idézik, de ezekkel indítják a lemezt. Hosszú, összetett dalok, érdekes megoldásokkal, harmadik versszakokkal és második gitárszólókkal kibélelve. Ha ezt így egyben lenyomják a koncertek elején, Rob mehet is az oxigénsátorba pihegni. De ne gonoszkodjunk, ugyanis tény, hogy nemcsak dózerolnak, de frissek is. Üde kreativitást csempésznek a fél évszázados műfaj vérkeringésébe, amit inkább a fiataloktól várnánk, de így talán még értékesebbnek hat. Legelőször a Devil in Disguise ígér egy kis szusszanást a menetelős középtempójával és a British Steel előtti korszakot megidéző riffjével.
Az egyik kedvencem a Crown of Horns, egy cizellált, nagyívű szerzemény. Richie nyilatkozta korábban, hogy a lemezen progresszív elemek is előfordulnak, amit többen félreértettek-félremagyaráztak. Később pontosította is, hogy nem Dream Theater-féle varázslásra kell gondolni, ahol még a dalok közti szünetben is van három tempóváltás. Inkább arra, hogy van jónéhány kevésbé direkt, összetettebb dal. Nos, a Crown of Horns az egyik ilyen, de nem emiatt tetszik, hanem a melankolikus hangulata, az erős atmoszférája miatt. A komoly szó is eszembe jutott a hallgatása közben, amit a szövege is alátámaszt; Halford mestertől különösen hitelesen hatnak ezek a szavak. A másik kedvenc pedig a Trial by Fire, ami inkább az ellentéte. No ez sem egy partisláger, habár szimplább dal, nagyszerű refrénnel, és egy földöntúli Halford-sikollyal a végén.
Glenn Tipton gitáros minden dalban társszerző, de van kettő, amit kompletten ő hozott, az Escape from Reality és a Sons of Thunder. Ezek kicsit el is ütnek a többitől; rövidebbek, egyszerűbb felépítésűek. Ugyanakkor hasonlóan borongós a hangulatuk, különösen az előbbinek. Noha a Priest-nek van egy könnyedebb oldala is, olyan dalokkal, mint a Living After Midnight vagy a Breaking the Law, ilyesmiről most nem tudok beszámolni, ami azért eléggé hiányzik.
Mindettől eltekintve, az Invincible Shield kis túlzással karrier-összegző lemeznek is felfogható, nehéz is megmondani, melyik korszakukra hajaz leginkább. Az eleje tiszta Painkiller, de másutt előbújnak akár 70-es évekbeli megoldások is. Talán a bivaly hangzása miatt, de leginkább mégis a közvetlen elődjéhez hasonlít, annyi különbséggel, hogy valamelyest nehezebben adja meg magát, többet kell ízlelgetni. Vannak dalok, amik elsőre feltárulkoznak, tehát a felületes hallgató sem lesz csalódott, de néhánynak idő kell. Több olyan dal is van az albumon, ami joggal férhet bele egy akármilyen zsúfolt koncertprogramba is. Ha felcsendül mondjuk a Trial by Fire, senki nem fog bekiabálni, hogy inkább a Painkillert vagy a „brékindulót” nyomassátok már! Ez jelzi számomra a lemez erejét, és a Priest jelenkori vitalitását. A szólókra is érdemes külön figyelmet fordítani, a lemez egyik erősségét jelentik.
Ha már a könnyedséget hiányoltuk, a Giants in the Sky első fele azért levegősebb, akár Sabaton dal is lehetne, a darabossága is a svéd terepgatyásokat idézi. Aztán jön egy belassulós középrész, ami teljesen megváltoztatja a dal karakterét, utána eldöngetik a következő versszakot, végül egy újabb hatalmas sikoly zárja a dalt, egyben a lemezt is.
A kiadvány megszámlálhatatlanul sok formátumban vásárolható meg, csak vinylből ötféle színből választhatunk, de vannak bónuszolt verziók, díszdobozok, kutyafülék. Az alapcsomag 11 dal 52 percben, de a digitális felületekre a Deluxe Edition került fel, további három extra dallal. Ezek egyike a The Lodger, amit Bob Halligan Jr. írt számukra, ő szerezte korábban a Some Heads Are Gonna Rollt is.
Nem lett alibilemez az Invincible Shield, nagyon nem! Felüdítő érzés hallgatni, szó sincs itt levezetésről vagy hakniról. Ha még egy-két lötyögősebb sláger is lenne rajta, valószínűleg elolvadnék és hónapokig csak ezt hallgatnám – nektek meg nem volna mit olvasni, hehe. Az Invincible Shield megjelenése túlzás nélkül a heavy metal ünnepe, határozott életjel a műfaj egyik alapvető zenekarától, ezáltal magától a műfajtól is. Örülök, hogy megjelent, megtiszteltetés, hogy írhattam róla nektek.
